A hajléktalanoknál, vagy öngyilkosoknál vajon mi lehetett az az utolsó törés az életükben, hogy elhatározzák, nem küzdenek többet? Vagy inkább rakódnak egymásra a traumák, nincs egy nagy, konkrét kiváltó ok?

Amúgy hajléktalanoknak is van párjuk, együtt nyomorognak, szerintem nagyon szép. Nem minden a csillogás.

29-Ő szeret, én nem vagyok boldog, az miatt, amit fentebb írtam.

#25 A 2-es válaszoló vagyok, valamennyire hasonló volt az én szakításom is, ami padlóra küldött. Nálam az volt, hogy szakított velem, elfogadtam, lezártam volna. Aztán elkezdett nálam pedálozni megint. Összejöttünk, pár nap múlva megint szakított. Oké. Elfogadtam, lezártam volna, megint elkezdett pedálozni... És annyira magányos voltam, annyira nem akartam többé egyedül lenni, hogy belementem újra és újra, hiába kiabált az agyam, hogy ne legyek már idióta h.lye p.icsa! Nem hallgattam rám. És ezt párszor eljátszotta velem és teljesen kikészített vele idegileg. Az utolsó szakítós sms-nél (igen, igazi úriember volt :)) idegösszeomlást kaptam. Egy pillanat volt az egész. Az az ember aki addig voltam, ott megszűnt létezni és azóta sem kaptam vissza a törés előtti énemet. Depresszió, vegetálás, motiválatlanság, céltalanság, értelmetlen(nek tűnő?) túlélés van azóta. (Na nem a csávó miatt, ő már rég nem érdekel. Ez a depresszió velejárója.)

25-ös voltam. Szomorú , sok ilyen van. Azon is sokat gondolkodom, hogy az ország f---á van traumatizálva. Mindenki boldog kapcsolatot akar, csak ahhoz viszonylag egészséges emberek is kellenének lelkileg.

#35 Mit nem lehet ezen elhinni? Ha elolvasod a 2-es hozzászólásomat is, akkor érteni fogod (talán) a teljes folyamatot.

#36 Igen ez így van. A terápiára járás meg még mindig cikinek/tabunak számít, pedig szerintem mindenkinek jót tenne.

Igen, jó lenne, de nagyon kevés a jó szakember. Én pl évekig eljártam 1 évben 3x csoportos családállításra. Olyan szinten voltam mindig magelázva, hogy csak na, pedig egy neves pszichiáter tartotta. Nagyon nem mindegy a segítő szakember személye sem. Bár itt kételkedek, hogy segíteni akart volna. Nekem nagyon vissza tetsző volt az, hogy már majdnem úgy jött ki az állításon, hogy én vagyok a szar, mert a bántalmazó szüleimnek nem tudok megbocsájtani. Nyilván az ember próbálkozik, hogy jobban érezze magát. Ami meg a férjem illeti (én voltam az, aki írta az orvos férjet). Mint embert szeretem, és próbálom kihozni a jobbat a kapcsolatból, de tény, azt a szerelmet nem érzem, de ő is tudja, így vett el. Meg ezeket a lelki bajokat is tudja. Ezekről beszéltünk sokat. Őt pl szépen nevelték a szülei, nem volt bántalmazás vagy hasonló, de neki az apját ütütte -verte az apja (férjem nagyapja) és hordozzák ezt a fájdalmat. Fene se tudja mi lenne a jó. Szerencse is kell a boldog kapcsolathoz, de már úgy vagyok vele, hogy akit gyerekként nem szerettek, nem igazán tud boldog lenni. Lehet nem jól fogalmaztam meg, de a legtöbb olyan kapcsolatomban, ahol én tiszta szívből szerettem, mindig olyan férfit fogtam ki, aki apám stílusára hasonlított. Most is sokszor vagyok padlón, mert képzem magam, szeretnék pedagógus munkakörben dolgozni, és csak az elutasítást kapom. Bízok, csak már nehezen.

Én majdnem öngyilkos lettem, csak a szerencsén múlt, hogy nem haltam meg. Egy vonat ütött el, be voltam gyógyszerezve. Ha nem segítenek rajtam, elvéreztem volna. Az utolsó csepp a pohárban egy viszonzatlan szerelem volt, de évek, évtizedek óta csak rakódtak egymásra a problémák.