Tönkretehet egy fiatal fiút mentálisan az, hogy képtelen kapcsolatot kialakítani és párt találni magának?

Elsősorban a másokkal való kényszeres összehasonlítgatást érzem a probléma okának. A másokhoz képesti értéktelenség érzését. Lehet, hogy ez is a maximalizmus, a teljesítménykényszer egy formája, de nekem az az érzésem, hogy itt többről van szó. Pl. az állatoknál is megfigyelhető, hogy az az állat, ami nem tud párzani, nem tud ennek az ösztönnek teret engedni, az agresszív lesz, "megkattan". Ez az embereknél is így működik?

Függetlenül attól, hogy mások mit gondolnak, nekem saját, belső szükségletem, hogy ezen változtassak. Úgy érzem, felemészt ez az érzés, miközben magam előtt teljesen leértékelődöm, mint férfi. Még lányok között sem érzem igazán férfinak magam. 22 éves vagyok, de érettsegileg és sokszor alkatra is max 19-nek érzem magam (ezt mások is megerősítették, hogy nem értik h van diplomám (informatikus) és hogy vagyok 22). De a vágy mellett ugyanakkor valami nagyon erős félelmet érzek, amikor ismerkedem, és amikor kezdene kialakulni valami. Félek az intimitástól, és leginkább attól, hogy egy lány előtt kiderülne, hogy én valójában ennyire gyerek vagyok, ennyire nincs tapasztalatom és ennyire félek.

A legérdekesebb egyébként az az egészben, hogy valahol úgy érzem, megszokható a magány. Persze, amikor jobban átgondolom, hogy hétvégente egyedül ülök, hogy nem részesülök a szerelemben, meg úgy semmiben, amiért fiatalként érdemes élni, akkor iszonyatosan letaglóz ez az érzés... de pont ezért igyekszem nem belegondolni. De mégis, a magányban biztonságot érzek. Attól félek, hogy ez állandósul, mert megszokom.