Megváltoztam, és előtört belőlem a sok ideje elnyomott düh?

Az utóbbi egy évem senkinek sem kívánom. Mindenem elvesztettem, illetve mindent elvettek tőlem, amibe beleszólásom sem volt. Azóta a rám nézve mérgező, erőszakos emberektől eltávolodtam, lélekben érzelmileg teljesen, szembe néztem a realitás fájdalmával, (minden nap szembesülök azzal hogy mit tettek velem) érzelmileg egyedül érzem magam, de egyedül élek, és ez viszont nyugalommal, boldogsággal tölt el. Amit észrevettem, hogy nagyon erős dühöt érzek azok iránt az emberek iránt, akik a semmiből is gondot csinálnak, pitiáner gondokat okoznak, sértődékenyek, és lényegében semmi okuk a panaszkodásra. Arra gondolok olyankor, hogy ezek az emberek negyedét sem tudták volna végigcsinálni amit én, és nekem panaszkodnak. Akkora düh van bennem, hogy szívem szerint leordítanám az ilyen emberek fejét. Ezen kívül érzékeny lettem az agresszív, elnyomó emberekre, és irántuk is dühöt érzek. Elmúltam 40, de dühöt sosem ereztem vagy csak elnyomtam, mert úgy tudtam túlélni a dolgokat, és most meg mintha több évtized dühe, tehetetlensége törne fel belőlem. Miért jön elő belőlem ez a düh? (Ha tehetném kimennék egy pusztába és orákig ordítanék, kiordítanám magamból a dühöt.)