Miért félek az emberektől és miért reagálok túl mindent ?

Mióta van ez így?

Nem tudom, lány vagy-e vagy fiú, de mi a helyzet a párkeresésnél, baráti kapcsolatoknál?

Talán a kiindulópont adhat némi választ a kérdésedre.

Én úgy látom mintha valamiféle ellentmondás lenne benned.

1) Akarsz emberi kapcsolatot <== ==> 2) Nem akarsz emberi kapcsolatot

1) Akarsz emberi kapcsolatot ==> Ezt arra alapozom, hogy eleve kiírtad ezt a kérdést. Tehát ezt a jelenséget amit leírtál problémaként nevesíted. Egy gond, amit meg szeretnél oldani. Panaszolod hogy képtelen vagy ismerkedni, és nincs párkapcsolatod. Ez panasz = nem vagy ezzel elégedett. Így következtetésképpen: akarsz emberi kapcsolatot.

2) Nem akarsz emberi kapcsolatot ==> Emellett felsoroltál pár érvet. Félsz a csalódásoktól, kritikától, attól hogy haragszanak rád, attól hogy nem felelsz meg nekik, a vitáktól stb.

Ez az ellentmondás 2 ellentétes erőként működik. Te pedig középen őrlődsz emiatt.

Ahhoz hogy az őrlődésnek vége legyen, valamelyik oldaladdal meg kell békélned. A másik oldallal pedig

Azért beszélek erről ennyire tárgyilagosan, mert én konkrétan ilyen vagyok, mint amit leírtál. Nem viccelek, amit olvastam amit írtál, ez konkrétan az én életem. Rühellek emberek között lenni, feleségem meg is figyelte, ha tömegben vagyok gyorsabban sétálok, hogy mihamarabb kiérjek belőle. Ugyan így utálok szocializálódni mint te, minden érved igaz rám is.

Azt az oldalamat, amelyikkel békét akartam kötni úgy határoztam meg: melyik oldal végpontja nyújt kellemesebb érzést nekem?

Végpont alatt azt értem, hogy a 2 ellentétes erő ideális helyzete, amikor maximumon van, jól működik. Tehát amiben kimaximalizálódik, ami a célja lenne.

1) Akarsz emberi kapcsolatot => Hogy érezném magam, ha sikeresen szocializálódnék? Lennének barátaim, minden? Népszerű lennék, mindenki ismerne? ==> Én arra jutottam, hogy borzasztóan érezném magam. A fenti indokok alapján. Tehát ez az út egyszerűen nem nekem való. Így könnyű volt ezt elengedni.

2) Nem akarsz emberi kapcsolatot => Amikor totál egyedül vagyok egy szobában. Hogyan érzem magam? ==> Én arra jutottam, hogy nyilván, sokszor magányos tudok lenni. De vajon annyira vagyok magányos, mint amennyire rossz lenne ha emberek vennének engem körül? Nekem nem. Jobb érzés egyedül lennem.

==> Kevésbé rossz ha egyedül vagyok, mint amennyire rossz lenne, ha emberek vennének engem körbe.

Így tudtam dönteni.

Egyszerűen elfogadom: én ilyen vagyok.

Mindenki másmilyen, nem igaz? Vannak akik parti arcok, akik népszerűen, emberekkel veszik körbe magukat. És vannak, akik nem tesznek így.

Nekem van egy feleségem, mert szerencsés vagyok. De rajta kívül nincs 1 barátom se. A munkahelyi szocializálódást is igyekszem a lehető legkönnyebben megúszni.

De ezzel az egésszel nekem nincs konfliktusom. Nincs 2 erő. Kioltottam a másikat. Megtanultam elfogadni hogy én így vagyok boldogabb. Kihoztam belőle a maximumot.

Ismertem hasonló srácot. Neki macskái, kutyái voltak, mert elvált, nem volt senkije. De az a pali olyan stabil volt mint egy szikla. (Régi munkatárs) egy szemernyi kétsége nem volt önmagában, egyenes és kemény ember volt. Neki sem volt konfliktusa azzal hogy olyan ő, amilyen.

Lehet így is.

Gondold át te is: melyik út jobb neked?

Mert ha döntöttél, utána felesleges és logikátlan kínoznod magad a másik út hiányával... helyre kell akkor tenni a dolgokat.