Valóban szégyen vagyok amiért bentfekvős pszichiátriára kerültem, mert nem tudtam több mint egy év alatt feldolgozni, hogy megcsalt és elhagyott a párom?

Szomorú, hogy a környezeted ennyire érzéketlen és primitív.

Együttérzés, támogatás helyett lesöpör.

Nyilván adottság a túlérzékenységed, a depresszióra való hajlamod.

Ezért történt, hogy ez a trauma, megrázkódtatás megviseli a lelkedet, nem tudod feldolgozni. Idegösszeroppanást kaptál.

A kórházban megkapod a megfelelő kivizsgálást, terápiát, beállítanak, s ebből ki lehet jönni.

De akarni kell! Ne hagyd el magad!

Elment, ezen változtatni már nem tudsz, de ne is akarj.

Viszont az orvosok akkor tudnak segíteni, ha te is akarod.

Ahhoz az kell, hogy mint Münchausen báró, te is a “saját hajadnál fogva” próbáld kihúzni magad az állapotodból. 😁

Tudatosítsd magadban, hogy

-több olyan kapcsolat volt/van, amely hasonlóan zárul, nem te vagy az első a világtörténelemben;

- te nagyon értékes ember vagy, csinos, helyes, nincs okod magad alul értékelni;

-az a jó, hogy ha az ő szempontjából nem működött, el is ment; mert így nem lopta az idődet, energiádat;

-az élet tele van lehetőségekkel; akkor jönnek szembe, ha az életünket hagyjuk tovább folyni, nem zárkózunk el;

Ez persze idő kérdése, de mindenből van kiút.

Tartogat valakit az élet számodra, s később örülni fogsz, hogy ez a kapcsolat nem maradt fenn.

Most az a feladat, hogy vegyél aktívan részt a gyógyulásodban.

Ne gondolj vissza se a szép, se a csúnya történésekre.

Nyilván szedálni fognak ( nyugtatni). Pihenj, ne hallgass meg rémtörténeteket, olvass derűs könyveket, hallgass pozitív, téged érdeklő zenéket, mindent, ami megnyugtat.

Ha segít, írj ki magadból mindent, ami nyomaszt, aztán gondolatban azzal zárd is le.

Meg kell tisztulni, hogy legyen mire építened.

Tarts ki! Sikerülni fog!

👍🌻🌷

Én egy ilyet nem tudnék feldolgozni azt hiszem, így ebben nem tudok tanácsot adni. Esetleg azt, hogy találj valami elfoglaltságot, ami eltereli a figyelmedet.

De annyit elmondhatok, örülök, hogy van még benned annyi érzés, hogy a másik ember számodra nem egy pótolható tárgy.

Egyáltalán nem szégyen. Az a szégyen, hogy csak annyit tudtak mondani, hogy ne hisztizz ahelyett, hogy melletted álltak volna, segítettek volna átlépni ezt a nem könnyű időszakot.

Öngyilkosság meg ne forduljon meg a fejedben soha, csak egy életed van, vannak hullámvölgyek, hol a csúcson vagy, hol a nyakadba hullik minden sz*r (bocsánat a kifejezésért), de ki tudsz belőle láballni mert erős vagy. Én nem szakításon estem át, hanem pánikbetegségen, megkaptam sokszor, hogy csak vergődök, ne hisztizzek. De kijöttem belőle, mert elhittem magamról, hogy erős vagyok, le tudom győzni.

Remélem azóta már jobban vagy, és hazamehettél. Szorítok neked, hogy sikerüljön.🤞😊

Küldöm a virtuális ölelést😊

Ez nem szégyen, inkább sajnálni való.

Én is éreztem már úgy, hogy végem a fájdalomtól, amikor az ember, akit tiszta szívből szerettem könnyedén dobott.

Több év volt, mire kicsit rendbe jöttem lelkileg.

Ha érzékenyebbek vagyunk, és/vagy túl nagy csalódás ér, szerintem természetes, hogy eltörünk", de próbáld nem elhagyni magad, mert állítólag (legalábbis vannak, akik szerint:) még várhat rád az életben valami jó.

Ne add fel a reményt!