Érdemes öngyilkosnak lenni?

3 hete járok pszihológushoz, ott még nem sikerült megértetnem, hogy komolyabb problémáim vannak,mint ami egy átlagos tizenévesnél előfordulhat. Például a nyáron tartott személyes önismeretemben rájöttem, hogy valószínűleg borderline-os , elkerülő, meg hipochonder vagyok, de az előző kettő nem a hipochondria meg a betegségkeresés miatt mondom magamra, hanem azokat nem én találtam ki magamra.

Mostanság az iskola kezdett egyre szorongatóbb lenni, egyre több gátlásom lett mások iránt, alig merek megszólalni, hisz úgyse hallgatnak végig, olyan érzeteim vannak, hogy "épp hogy csak elviselnek", próbálok mindig elsüllyedni a felszín alá, érzem, hogy másokat terhelek szorongó viselkedésemmel, próbálnának hozzám szólni, de én akkor elvont érzésekről s napi benyomásokról kezdek nekik hablatyolni, ilyenkor nem tudom megkülönböztetni a szubjektív élményt az objektív valóságtól, mert azt hiszem, őket is érdeklik azok az elvont érzések, kritikus és fennköltnek tűnni akaró elbeszélések, amiket nekik tartok. Nem merek a csövesebbekkel beszélgetni, mindig a menők társaságát keresem. Ez elsősorban azért van, mert az elkerülő személyiségzavarban szenvedő ember nem akarja, hogy valami rosszat tudjanak meg róla, így nem akar közvetlen beszélgetésekbe keveredni, épp csak a felszínes , röpke szóváltásokban érzi jól magát, hogy legalább érintkezett valakivel, de nem hagyott benne rossz érzéseket maga iránt.

Másodsorban azért, mert szeretek "jó emberek" társaságában lenni, nehogy csövesekkek mutatkozzak, hogy aztán kinevessenek a menők.

Mostanában már alig váltok az iskolában 2-3 mondatot másokkal,de irigylem őket, hogy nekik vannak barátaik, akik meghallgatják őket.

Mostanra annyira elhagyatott lettem, meg a családom néhány tagja is annyi dolgot hányt a szememre, hogy" a hipochonder itthon ül, nincsenek barátai, kitalálta, hogy borderline-os, nem jön ki este beszélgetni, ott ül S nyomja a telefonját"-

(Igazából 1 hónapon belül egyszer van egy ilyen levert délutánom, amikor csak a telefonomat nyomkodom, olvasgatok, most is ennek keretében írok, de nem gamelek,hanem olvasgatás közben falok)- hogy mostanra már nemcsak az öngyilkosság mentőövén kezdtem gondolkodni, hanem a komplett megvalósításán is. Kilátástalan a helyzetem, mert mások közt állandó zavartságom miatt képtelen vagyok normálisan beszélgetni, ha az kívülről normálisnak tűnik is, belül állandóan azt érzem, hogy ezt a dolgot jobban is elmondhattam volna. Azt érzem, hogy többet kell adjak másoknak, mint amit a közvetlen barátaik adnak nekik, hogy engem is befogadjanak. De nem is akarok teljes barátjuk lenni, mert tudom, hogy sokkal tökéletlenebbek és primitívebbek gondolkodásilag, mint én .

Álomvilágban élek, hisz olyan tevékenységek közben érzem jól magam, mint egy Puzsér podcast hallgatása, Puzsért, Horváth Oszkárt érzem a mestereimnek, a podcast hallgatása tölt el olyan érzéssel, mintha a barátaim körében lennék.

Emellett meg akarok nevettetni másokat, de azért tisztes távolból, nehogy közelebbről is megismerjenek, hogy azért vannak rosszabb vicceim is, stb.

Nagyon nehéz volt felfedezni azt, hogy rengeteget ártottam az itthoni kiborulásaimmal a családi légkörnek. Kiborulásaim közben mindig az igazság nevében vitáztam, fennhangon magyaráztam a közéleti kérdések Puzsérista , megvilágosult megoldásait, jobbnak képzeltem magam a családom tagjainál.

Nagyon igazságosnak hittem magam.

De rá kellett döbbennem, hogy rengeteget ártottam, mivel a család nem erre való , hogy ott ütköztessünk mindent, ami igazság, mindennel, ami nem igazság.

Tehát visszatérve az öngyilkosság megvalósitására, azért gondolkodom rajta, mert rengeteget ártottam mind a családomnak,mind a nagyvilágnak.

A családomnak azért, mert hamis igazságtevőt játszottam, a nagyvilágnak meg azért, mert hangulatot rontottam túlzott lebecsülésemmel , főleg a nők iránt, nem adtam senkinek se legalább egy esélyt.

Szerintem nagyon sokan neheztelnek rám a való életben, még a pszihológusom is, akivel úgy érzem, majdnem semmit sem tudtam megértetni, mert nagyon zavart voltam, mikor vele beszélgettem.

Ha mindez továbbra is fennáll, megérné végezni?

Vagy mindezt azért írom, mert szeretem az embereket nyaggatni?

Szerintem félig extrovertált, de félig introvertált borderlineos vagyok az elkerulés miatti érzelmi elfojtás miatt.

A végső kérdés: ha megint belekerülök , mondjuk egy hét múlva ebbe a depressziós spirálba, meg a pszichológusom se akarja elismerni, hogy borderlineos vagyok, és az egész hetem arról fog szólni, hogy kéretek másokat, sokmindent várok el tőlük, hogy elnézzenek mindent nekem, de én hálátlanul elhúzódom , mikor közelednek felém,

akkor érdemes végezni?