A masszív önutálat ellen hatásos-e a Lamolep nevezetű gyógyszer? Ha nem, akkor hogyan tudnék mihamarabb tenni ellene?
Sosem voltam túl jóban önmagammal, 10 évesen is képes voltam azért órákig zokogni a földre borulva, mert az akkori legjobb barátnőm arra a kérdésre, miszerint szerinte mennyire vagyok szép egy 1-től 5-ig terjedő skálán, 4-est mondott.
Ezt csak azért írtam le, hogy amióta az eszemet tudom könnyen a hatalmába kerít a kétségbeesés és a kilátástalanság.
Sajnos elszúrtam az életemet, nincsenek konkrét, elérhető céljaim, csak úgy lógok a levegőben, vegetálok.
A művészet és az alkotás jelentette számomra az egyetlen mentsvárat, de már egy ideje ez sem megy, hónapok óta nem tudtam a legegyszerűbb képet sem befejezni. Új vázlatokat firkálok, de valahogy egyik sem az igazi. Az első adandó nehézségnél, vélt vagy valós problémánál feladom, megfutamodok, mindenhonnan felmondok, utána hetekig-hónapokig keresem a munkát. Normális végzettségem persze nincs, hiába jártam 5 évig egyetemre, semmiről sincs papírom az érettségit meg egy nyelvvizsgát leszámítva, amit még középiskolás koromban tettem le.
Pszichiáterhez járok, ADHD és autizmus kivizsgálásra várok. Államin leghamarabb tavaszra kapnék időpontot, fizetősre sajnos nincs pénzem.
A Lamolepet is a pszichiáter írta fel, de én csak akkor lennék hajlandó szedni, ha érdemben javítana a hangulatomon, csökkenne az önutálatom, szorongásom.
Sokszor annyira gyűlölöm magam a múltban elkövetett hibáim és a jelenlegi tehetetlenségem, szerencsétlenségem miatt, hogy kékre-zöldre verem a testemet és arról fantáziálok, hogy a testem a lehető legkülönbözőbb módokon megsemmisül, szétloccsan, stb. és megszűnik ez a kínzó fájdalom.
Tudom, hogy elsősorban saját magamon tudnék segíteni, de vagy falakba ütközöm (pl. a munkáltató nem vesz fel az általam vágyott munkahelyre, ahová papíron tökéletesen megfelelnék), vagy saját magam szabotálom a sorsomat azzal, hogy mindent túl hamar feladok, mindenbe belefogok (rajzok, könyvek, stb.), de semmit sem fejezek be. Annyiszor okoztam már csalódást saját magamnak és a környezetemnek egyaránt, hogy nem tudom, hogyan NE gyűlölhetném saját magamat. Soha nem lett semmi jobb idővel, csak akarva-akaratlanul egyre mélyebbre taszítom magam a kilátástalanság bugyrába.
Természetesen szeretném megtalálni az életem értelmét, hogy miben vagyok jó (már ha van bármi ilyen, mert valamennyi “tehetségem” olyan, hogy belátható időn belül leváltja az AI), milyen irányba menjek továbbtanulni, hogy értéket tudjak teremteni a világban, vagy ha más nem, meg tudjak teremteni magamnak egy olyan életszínvonalat, ami mellett szabadidőmben tudok saját történetem fejlesztésén dolgozni, esetleg évente egyszer külföldre utazni, stb. Szívesen képezném magam, de nem tudom, milyen irányba induljak el, ami időtálló, stabil megélhetést biztosít és könnyű vele elhelyezkedni, továbbá nem szegi kedvemet ilyen-olyan okból kifolyólag.
De már évek óta az önszabotázs-öngyűlölet mókuskerekében őrlök, és egyszerűen nem látom a kiutat. Segíthet-e ezen a terápia, vagy a Lamolep? Mit tehetnék saját magamért? Olvasom az önfejlesztő könyveket is, de sajnos nem igazán tudom gyakorlatban alkalmazni az olvasottakat, folyamatosan legyűr a negativitás. A környezemtől sajnos nem kapok érzelmi támogatást, barátaim természetesen nincsenek (Mégis, kinek kellene egy ekkora lúzer?), a családom is diszfunkcionális, tehát érzelmi téren kizárólag magamra számíthatok, meg talán minimálisan a pszichiáteremre.
Mit tegyek a negatív belső kritikusommal, aki rendre azt hajtogatja, hogy értéktelen, haszontalan, selejtes lúzer vagyok, akit senki sem szeret és bármibe is fog, úgyis elbukik, tehát kár a gőzért? Az a baj, hogy nem tudok szabadulni ezektől a gondolatoktól, pedig nagyon muszáj lenne, mert addig egész biztosan nem fogok tudni érdemben fejlődni és kievickélni a mentális-egzisztenciális kilátástalanság mocsarából.
válasza:De mire föl legyek pozitív, ha senki nem dicsér a környezetemben? A munkahelyen ugye alapelvárás, hogy jól dolgozz, oktatási intézménybe momentán sajnos nem járok (a tanáraim anno többnyire kedveltek és elismertek, de az már rég volt), a családom pedig csak szidni szokott, amiért elcsesztem az életemet.
Mint mondtam, még a rajzaim posztolásáról is leszoktam, mert bár néha csurrant-cseppent pár alkalmi dicséret, többnyire ignorálják a munkáimat. Anno a művészeti suliban sem kaptam szinte semmire max. pontot és az oktatók meg sem indokolták az okát, így csak találgatni tudtam, hogy mit szúrhattam el. A többieket nonstop dicsérték, hogy milyen jó és ízléses a munkájuk, milyen friss, egyedi és művészi a látásmódjuk, két kézzel szórták a 10 pontokat a munkáikra, míg én, ha megfeszültem is csak vakarhattam a fejem tanácstalanul, hogy ezúttal vajon mit szúrtam el, meg úgy egyáltalán,miért ér az én alkotásom kevesebbet, mint az övéké? Pedig rajzolni mindig is szerettem, bőven feccöltem időt-energiát a gyakorlásba, önmagam fejlesztésébe, elvégre ez a hobbim is, de semmit sem ért.
A külsőmre sem túl gyakran kaptam/kapok bókot, legfeljebb akkor, ha frissen jöttem fodrásztól, vettem új ruhát, esetleg jobban kisminkelem magam, ezért rossz esetben kész bányarémnek érzem magam, de a legjobb esetben is csak egy jellegtelen, szürke kisegérnek. Általános és középiskolában olykor bántalmaztak, gúnyoltak is az akkori osztálytársaim.
Rendre azt látom. hogy mindenki mást dicsérnek, minden apró-cseprő dologért, pusztán azért, mert létezik és lélegzik, de velem senki sem törődik.Úgyhogy a saját, személyes kudarcaimon túl, a külvilágból érkező negatív visszajelzések és bántalmazások miatt jutottam arra a következtetésre,, hogy egy lyukas tízfillérest sem ér a személyem vagy éppen az életem.
válasza:"De mire föl legyek pozitív, ha senki nem dicsér a környezetemben?"
Magadat.
Mármint dicsérjem magamat? De mire föl? Azért, hogy létezem? Most is nézek videókat, hogy hogyan törjek ki az önutálatból. Azt mondja a videó készítője, hogy legyek hálás a testemnek, a szervezetemnek, amiért működik és lehetővé teszi, hogy létezzem, megtegyek dolgokat, bla-bla-bla…
Sokra megyek a testi egészséggel, ha a mentális állapotom romokban.
A vesémet, fél karomat és mindkét lábamat odaadnám azért, ha cserébe mentálisan ép lehetnék. Gondolkodás nélkül megtenném.
A testi egészség semmit nem ér önmagában. A szívem is feleslegesen ver, hiába dolgozik. Ha megállna, annak csak örülnék. Úgyhogy a legkevésbé sem vagyok hálás a nyomorult testemnek. Értéktelen az egész, úgy, ahogy van. Azért működik, hogy nap, mint nap fájdalmat érezzek. Ha nem működne, a fájdalom is megszűnne létezni. .
S ha már itt tartunk, állítom, hogy sok látássérült, mozgássérült, hallássérült, miegymás is teljesebb, boldogabb életet él, mint én, mert szerető, támogató közeg veszi körül, vagy cserébe legalább mentálisan ép, ergo képes menedzselni a saját életét, értelmes döntéseket hozni, küzdeni és aktívan tenni a céljaiért. Csupa olyan dolog ez, amire én valamiért képtelen vagyok, hiába van ép testem.
Még a hajléktalanoknak, börtöntöltelékeknek is jobb, legalább ők nincsenek egyedül, megvan a maguk társasága. A magánynál, kirekesztettségnél, öngyűlöletnél, kilátástalanságnál és tehetetlenségnél nincsen nyomorítóbb, megsemmisítőbb érzés.
Szeretném tudni, hogy miért érdemes élni és szeretni önmagam, ha kudarcot kudarcra halmozok és az esetek bő 90%-ában csak rossz dolgok történnek velem?
válasza:"A vesémet, fél karomat és mindkét lábamat odaadnám azért, ha cserébe mentálisan ép lehetnék. Gondolkodás nélkül megtenném. A testi egészség semmit nem ér önmagában. A szívem is feleslegesen ver, hiába dolgozik. Ha megállna, annak csak örülnék. Úgyhogy a legkevésbé sem vagyok hálás a nyomorult testemnek."
Szerintem nem tudod miről beszélsz. Tényleg meg akarsz tapasztalni egy olyan állapotot amiben nyomorék lehetsz? Attól teljesebb lenne az életed?
Hány éves vagy?
Akarni nem akarom. Szimplán csak úgy érzem, nincs értelme az életemnek és mivel nem látom a kiutat az önutálatból, nem tudok magamnak a múltbéli hibáim kapcsán megbocsátani (főleg azért, mert újra és újra megismétlem őket), ezért a sorsomat sem tudom jobbá tenni. Szeretném szeretni magam, de nem megy. Ezidáig senki sem tudott arról meggyőzni, hogy miért lenne érdemes tovább élnem. A testem épsége tehát csak meghosszabbítja a szenvedésemet. Igazságtalan, hogy többnyire azok betegszenek meg, akiknek céljaik vannak és szeretik őket.
Rendre elgondolkodom azon, hogy miért ver a szívem, miért nem adja fel? Miért akarja a szervezetem minden áron életben tartani ezt a hitvány, értéktelen testet? Miért gyógyulnak be a karmolásaim, zúzódásaim, amelyeket magamnak okozok? S ha már itt tartunk, a lelkem miért nem tud meggyógyulni? Sajnos mostanra eljutottam arra a pontra, hogy fáj a létezés. Annyival könnyebb lenne, ha magától szűnne meg a kín.
Egyébként 30 év körüli vagyok. Ezidáig semmit sem tudtam elérni, nincs semmi, amire büszke lehetnék. Mondhatnám a rajzaimat, de, mint mondtam, rajtam kívül senki nem lelkesedik értük. Ha csak nekem tetszik, annak meg semmi értelme. Szerettem volna értéket teremteni, karaktereket, akikkel lehet azonosulni, de nem megy ez nekem. Máshoz meg nincs kedvem.
válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!