A masszív önutálat ellen hatásos-e a Lamolep nevezetű gyógyszer? Ha nem, akkor hogyan tudnék mihamarabb tenni ellene?

Sosem voltam túl jóban önmagammal, 10 évesen is képes voltam azért órákig zokogni a földre borulva, mert az akkori legjobb barátnőm arra a kérdésre, miszerint szerinte mennyire vagyok szép egy 1-től 5-ig terjedő skálán, 4-est mondott.

Ezt csak azért írtam le, hogy amióta az eszemet tudom könnyen a hatalmába kerít a kétségbeesés és a kilátástalanság.

Sajnos elszúrtam az életemet, nincsenek konkrét, elérhető céljaim, csak úgy lógok a levegőben, vegetálok.

A művészet és az alkotás jelentette számomra az egyetlen mentsvárat, de már egy ideje ez sem megy, hónapok óta nem tudtam a legegyszerűbb képet sem befejezni. Új vázlatokat firkálok, de valahogy egyik sem az igazi. Az első adandó nehézségnél, vélt vagy valós problémánál feladom, megfutamodok, mindenhonnan felmondok, utána hetekig-hónapokig keresem a munkát. Normális végzettségem persze nincs, hiába jártam 5 évig egyetemre, semmiről sincs papírom az érettségit meg egy nyelvvizsgát leszámítva, amit még középiskolás koromban tettem le.

Pszichiáterhez járok, ADHD és autizmus kivizsgálásra várok. Államin leghamarabb tavaszra kapnék időpontot, fizetősre sajnos nincs pénzem.

A Lamolepet is a pszichiáter írta fel, de én csak akkor lennék hajlandó szedni, ha érdemben javítana a hangulatomon, csökkenne az önutálatom, szorongásom.

Sokszor annyira gyűlölöm magam a múltban elkövetett hibáim és a jelenlegi tehetetlenségem, szerencsétlenségem miatt, hogy kékre-zöldre verem a testemet és arról fantáziálok, hogy a testem a lehető legkülönbözőbb módokon megsemmisül, szétloccsan, stb. és megszűnik ez a kínzó fájdalom.

Tudom, hogy elsősorban saját magamon tudnék segíteni, de vagy falakba ütközöm (pl. a munkáltató nem vesz fel az általam vágyott munkahelyre, ahová papíron tökéletesen megfelelnék), vagy saját magam szabotálom a sorsomat azzal, hogy mindent túl hamar feladok, mindenbe belefogok (rajzok, könyvek, stb.), de semmit sem fejezek be. Annyiszor okoztam már csalódást saját magamnak és a környezetemnek egyaránt, hogy nem tudom, hogyan NE gyűlölhetném saját magamat. Soha nem lett semmi jobb idővel, csak akarva-akaratlanul egyre mélyebbre taszítom magam a kilátástalanság bugyrába.

Természetesen szeretném megtalálni az életem értelmét, hogy miben vagyok jó (már ha van bármi ilyen, mert valamennyi “tehetségem” olyan, hogy belátható időn belül leváltja az AI), milyen irányba menjek továbbtanulni, hogy értéket tudjak teremteni a világban, vagy ha más nem, meg tudjak teremteni magamnak egy olyan életszínvonalat, ami mellett szabadidőmben tudok saját történetem fejlesztésén dolgozni, esetleg évente egyszer külföldre utazni, stb. Szívesen képezném magam, de nem tudom, milyen irányba induljak el, ami időtálló, stabil megélhetést biztosít és könnyű vele elhelyezkedni, továbbá nem szegi kedvemet ilyen-olyan okból kifolyólag.

De már évek óta az önszabotázs-öngyűlölet mókuskerekében őrlök, és egyszerűen nem látom a kiutat. Segíthet-e ezen a terápia, vagy a Lamolep? Mit tehetnék saját magamért? Olvasom az önfejlesztő könyveket is, de sajnos nem igazán tudom gyakorlatban alkalmazni az olvasottakat, folyamatosan legyűr a negativitás. A környezemtől sajnos nem kapok érzelmi támogatást, barátaim természetesen nincsenek (Mégis, kinek kellene egy ekkora lúzer?), a családom is diszfunkcionális, tehát érzelmi téren kizárólag magamra számíthatok, meg talán minimálisan a pszichiáteremre.

Mit tegyek a negatív belső kritikusommal, aki rendre azt hajtogatja, hogy értéktelen, haszontalan, selejtes lúzer vagyok, akit senki sem szeret és bármibe is fog, úgyis elbukik, tehát kár a gőzért? Az a baj, hogy nem tudok szabadulni ezektől a gondolatoktól, pedig nagyon muszáj lenne, mert addig egész biztosan nem fogok tudni érdemben fejlődni és kievickélni a mentális-egzisztenciális kilátástalanság mocsarából.