A masszív önutálat ellen hatásos-e a Lamolep nevezetű gyógyszer? Ha nem, akkor hogyan tudnék mihamarabb tenni ellene?
Sosem voltam túl jóban önmagammal, 10 évesen is képes voltam azért órákig zokogni a földre borulva, mert az akkori legjobb barátnőm arra a kérdésre, miszerint szerinte mennyire vagyok szép egy 1-től 5-ig terjedő skálán, 4-est mondott.
Ezt csak azért írtam le, hogy amióta az eszemet tudom könnyen a hatalmába kerít a kétségbeesés és a kilátástalanság.
Sajnos elszúrtam az életemet, nincsenek konkrét, elérhető céljaim, csak úgy lógok a levegőben, vegetálok.
A művészet és az alkotás jelentette számomra az egyetlen mentsvárat, de már egy ideje ez sem megy, hónapok óta nem tudtam a legegyszerűbb képet sem befejezni. Új vázlatokat firkálok, de valahogy egyik sem az igazi. Az első adandó nehézségnél, vélt vagy valós problémánál feladom, megfutamodok, mindenhonnan felmondok, utána hetekig-hónapokig keresem a munkát. Normális végzettségem persze nincs, hiába jártam 5 évig egyetemre, semmiről sincs papírom az érettségit meg egy nyelvvizsgát leszámítva, amit még középiskolás koromban tettem le.
Pszichiáterhez járok, ADHD és autizmus kivizsgálásra várok. Államin leghamarabb tavaszra kapnék időpontot, fizetősre sajnos nincs pénzem.
A Lamolepet is a pszichiáter írta fel, de én csak akkor lennék hajlandó szedni, ha érdemben javítana a hangulatomon, csökkenne az önutálatom, szorongásom.
Sokszor annyira gyűlölöm magam a múltban elkövetett hibáim és a jelenlegi tehetetlenségem, szerencsétlenségem miatt, hogy kékre-zöldre verem a testemet és arról fantáziálok, hogy a testem a lehető legkülönbözőbb módokon megsemmisül, szétloccsan, stb. és megszűnik ez a kínzó fájdalom.
Tudom, hogy elsősorban saját magamon tudnék segíteni, de vagy falakba ütközöm (pl. a munkáltató nem vesz fel az általam vágyott munkahelyre, ahová papíron tökéletesen megfelelnék), vagy saját magam szabotálom a sorsomat azzal, hogy mindent túl hamar feladok, mindenbe belefogok (rajzok, könyvek, stb.), de semmit sem fejezek be. Annyiszor okoztam már csalódást saját magamnak és a környezetemnek egyaránt, hogy nem tudom, hogyan NE gyűlölhetném saját magamat. Soha nem lett semmi jobb idővel, csak akarva-akaratlanul egyre mélyebbre taszítom magam a kilátástalanság bugyrába.
Természetesen szeretném megtalálni az életem értelmét, hogy miben vagyok jó (már ha van bármi ilyen, mert valamennyi “tehetségem” olyan, hogy belátható időn belül leváltja az AI), milyen irányba menjek továbbtanulni, hogy értéket tudjak teremteni a világban, vagy ha más nem, meg tudjak teremteni magamnak egy olyan életszínvonalat, ami mellett szabadidőmben tudok saját történetem fejlesztésén dolgozni, esetleg évente egyszer külföldre utazni, stb. Szívesen képezném magam, de nem tudom, milyen irányba induljak el, ami időtálló, stabil megélhetést biztosít és könnyű vele elhelyezkedni, továbbá nem szegi kedvemet ilyen-olyan okból kifolyólag.
De már évek óta az önszabotázs-öngyűlölet mókuskerekében őrlök, és egyszerűen nem látom a kiutat. Segíthet-e ezen a terápia, vagy a Lamolep? Mit tehetnék saját magamért? Olvasom az önfejlesztő könyveket is, de sajnos nem igazán tudom gyakorlatban alkalmazni az olvasottakat, folyamatosan legyűr a negativitás. A környezemtől sajnos nem kapok érzelmi támogatást, barátaim természetesen nincsenek (Mégis, kinek kellene egy ekkora lúzer?), a családom is diszfunkcionális, tehát érzelmi téren kizárólag magamra számíthatok, meg talán minimálisan a pszichiáteremre.
Mit tegyek a negatív belső kritikusommal, aki rendre azt hajtogatja, hogy értéktelen, haszontalan, selejtes lúzer vagyok, akit senki sem szeret és bármibe is fog, úgyis elbukik, tehát kár a gőzért? Az a baj, hogy nem tudok szabadulni ezektől a gondolatoktól, pedig nagyon muszáj lenne, mert addig egész biztosan nem fogok tudni érdemben fejlődni és kievickélni a mentális-egzisztenciális kilátástalanság mocsarából.
válasza:5 évig jártál suliba de semmi papírod nincs? Az meg hogy lehet? Be kéne fejezni nem és akkor lenne papírod meg jobb munkád. Hány éves vagy?
Ahogy más is írta állandóan magaddal vagy elfoglalva. Nem kapsz figyelmet, szeretetet, csodálatot, dícséretet, bókokat, elismerést, jó munkát stb miért gondolod, hogy ez bárkinek automatikusan jár? Nem jár. És nagyon jól lehet élni ezek nélkül is. Te nem látod objektíven saját magadat. Nincs egy kép amilyenné szeretnél válni? Az lehetne a célod és haladhatnál az irányába. Mert kívülről az látszik, mintha egy kislány lennél aki hisztirohamot kapott amiért nem kapta meg a cukorkát a boltban. Felnőtt vagy. Nem kapunk meg mindent. Azt kéne nézned amid van nem azt amid nincs és nem folyton másokhoz hasonlítgatni magad. Így örökké elégedetlen leszel mindig lesz akinek több fog jutni. Abból kell főzni ami van. Amíg egeszséges valaki pláne fiatal is addig ki lehet hozni a rosszból is a jót. Olyanokat mondani, hogy barcsak beteg lennél pedig tényleg szégyenteljes. Életedben nem volt semmi komoly bajod ezt mutatják a szavaid. Én voltam már súlyos beteg. Ne kívánd magadnak az a szenvedést. Ha szenvedni akarsz fizikailag akkor lezdj el rendszeresen futni.Az segít helyrerázni ami a fejedben van és aludni is jobban fogsz. De gondolom nem fogadod meg senki tanácsát inkább hisztizel tovább.
válasza:Ha jól értettem a szavaiból, kérdező, már nem a szüleiddel élsz, ugye?
Ennek ellenére a szüleink szavait nem kaparhatjuk le magunkról a bolygó másik felére költözve sem, hát még ha közeli fizikai és lelki kapcsolatban vagy velük.
Csernus Imre, pszichiáter A nő c. könyvében olvastam régen azt a mondást, hogy nem a 18. születésnapodon leszel felnőtt, hanem akkor, amikor már nem kritizálod a szüleidet, ahogy egy kamasznak kötelessége ahhoz, hogy elvághassa a lelki köldökzsinórt.
Mégis: az önbizalom mindig otthon kezdődik, ergo nagyon is fontos az, hogy mióta érzel így magaddal.
Én külföldre költöztem a tanulmányaim után, és csak ekkora fizikai és pár évvel később időbeli távolságban hallottam meg a belső fülemmel olyan hangokat, amelyek a szüleimé, felháborítottak és miután napi szinten meditáltam is mindfulness meditálással, neked is ajánlom, ahogy mindenkinek, légzésfigyelő meditálásnak is hívják, akkor ismertem föl azt, hogy milyen fontos határt szabnom a szüleim és a saját hangom között, ráadásul muszáj lelassítani az életemet pont emiatt, hogy minden egyes gondolatot és érzést megvizsgálhassak, hogy az enyém vagy nem az enyém, és akár az enyém, akár nem, épít engem vagy rombol.
Ebből született meg az az elméletem, hogy a saját szüleinkké kell válnunk a boldog élethez, és úgy kell viszonyulnunk a saját belső hangunkhoz, mintha a saját gyerekünk mondaná ezt magáról nekünk, szeretettel, ám határozottan ellenkezni minden egyes olyan gondolatra és érzésre, amely nem boldoggá tenne!
Én pszichológusnál voltam több éves terápián is, ahol elköteleződtem az élet mellett, és annak, aki lustaságot írt üzenem, hogy ez tényleg nem lustaság, hanem ez max. a depresszió bénító hatása, mert olyan is van.
Nekem az is rengeteget segített, hogy szerintem a gondolatok és érzések csak szellemek, és mint szellemek vannak jók és rosszak is, és az érzelmi intelligencia egyik meghatározása az, hogy a negatív érzelmeket gyorsan tudja azonosítani az ember és pozitívra cserélni is, mint a legjobb szellemirtó, mint pl.: nem vagyok értékes? Pont ellenkezőleg: értékes vagyok!
Igaza van annak a válaszolónak, aki arra célzott, amit én is akartam írni neked, kérdező, hogy ne mástól várd az elismerést, hanem te ünnepeld magad és a műalkotásaidat annyira, hogy más is rajtad keresztül tanulhassa meg az alkotásaid értékét aszerint, hogy neked mennyire tetszenek!
Ugyanígy barátokat és párkapcsolatot sem tud úgy szerezni az ember, hogy azt várja másoktól, hogy annak ellenére szeressék, hogy ő nem szereti saját magát, ezért pontosan úgy, ahogy írtam már le kell választanod azt a belső, ösztönénedet, amilyennek születtél: szeretetre éhes, ártatlan, tiszta lelket a felnőtt, tudatos énedről, hogy te add meg neki már most azonnal azt a feltétel nélküli szeretetet, amelyet megérdemelt volna a születése pillanatától mostanáig, hiszen a szeretet gyógyít.
Ha már tudod szeretni magadat, akkor van csak esélyed bevonzani barátokat és szerelmeket, különben mind barátság, mind szerelem max. csak ideiglenesen lehet gyógyír, ám amennyiben véget érne, jobban fáj, mintha el sem kezdődött volna, ha nem egészséges énre épül.
Én pszichológus párti vagyok, mert idegenkedem a gyógyszerektől, az szuper, hogy olvasol önsegítő könyveket, de szerintem a pszichoterápia sem kíkérülhető.
A kérdésedre a rövid válaszom az, hogy gyógyszereket nem ismerek és egyikben sem bízom, viszont a masszív önutálat ellen a legjobb a még masszívabb önimádat!
Legyél okosabb, mint az önpusztító depressziód! Cselezd ki! Fegyverezd le önszeretettel és nyelvnyújtással!
A szeretet pedig nem hallgat a matematika törvényeire: minél többfelé osztod, annál több lesz neked is, úgyhogy jól írta az is, aki kutya beszerzésére biztat, de lehet bármilyen más állat, sőt, növény is, és az is jót írt, aki önkénteskedésre biztat, mert a szeretet gyógyít, amikor szeretettel csinálsz valamit, te magad is szeretettel töltődsz fel, fityiszt mutatva a depressziódnak, úgyhogy hajrá, tényleg!
Olvass, tanulj, képezd magad az állapotodról és tanuld meg szeretni magadat saját magadért, saját magad miatt!
Tavaly jelentkeztem művészeti képzésre, mert ezen a területen szerettem volna elhelyezkedni, de ott sem szeretett senki, onnan is kilógtam. Sokszor éjszakába nyúlóan dolgoztam a beadandókon, a tanárok rendre lepontozták, egy kezemen meg tudom számolni, hány feladatomra kaptam maximális pontot. Pedig többnyire igyekeztem a lehető legjobb tudásom szerint dolgozni. A rajzolás évek óta a hobbim, rengeteg időt és energiát beleöltem már, de ezidáig rohadtul nem bizonyult kifizetődőnek. Egyfelől itt az AI, másfelől az emberek úgyis csak a népszerű témákra vevők. Ha én a saját, egyéni elképzeléseimet szeretném megvalósítani, arra a kutya nem vevő.
Ez volt az egyetlen olyan terület, amelyet szenvedéllyel űztem, de a negatív kritikák meg az általános közöny kiölték belőlem a lelkesedést. Már hónapok óta nem fejeztem be egy rajzomat sem, mondván, úgysem kíváncsi rá a kutya sem, akkor meg minek erőltessem? Én szeretnék elmesélni egy történetet, de ha rajtam kívül senkit nem érdekel, akkor minek öljek bele energiát? Eddig sem volt semmi haszna az erőfeszítésnek részemről, miért lenne ezentúl másképp. Építő jellegű kritikát is próbáltam volna kérni, de nem nagyon kaptam, a szubjektív véleményt is úgy kellett az ottani oktatókból harapófogóval kihúzni. Tudniillik, a művészeti suliban, ahová jártam (direkt nem írok nevet, mert a rossz tapasztalatok miatt elég erős a negatív elfogultságom, ugyanakkor nem akarom őket lehúzni, mert lehet, hogy másnak bejön az ottani hozzáállás, ars poetica) ezt a direkt ocsmány stílust éltették, engem is át akartak volna formálni a saját képükre, aminek én igyekeztem ellenállni. Néha beadtam a derekam és eltértem a saját, megszokott stílusomtól, akkor persze repkedtek a maximum pontok... Ha önmagamat adtam, azt kivétel nélkül mindig lehúzták. A legnagyobb dicséret, amit kaptam tőlük az volt, hogy "látszik rajtad a lelkesedés". Ez tipikusan az a fajta bók, amikor valaki vért izzadva megpróbál valami pozitívumot mondani rólad, de mivel semmi nem jut eszébe, ezért bedobja ezt a semmitmondó "lelkesedés" ütőkártyát. Ez is csak azt bizonyítja, hogy semmi keresnivalóm ezen a világon. Mert, az a minimális érdem, ami valaha engem ért rajzos téren, szinte mindig akkor jött, ha valamilyen aktuális hype-ot lovagoltam meg és másoknak próbáltam a kedvére tenni. Ezzel szemben, ha a szenvedélyemnek élek és szívvel-lélekkel dolgozom a saját ízlésem szerint, rendre lehúznak vagy levegőnek néznek.
Ez azt jelenti, hogy sz@r az ízlésem? Vagy mégis mire véljem ezt?
Nem voltam én mindig ilyen panaszkodós és búvalb@szott, az alkotásaim sem negatív-depresszív hangvételűek, bár sajnos nagyon könnyen lankad a lelkesedésem.
A tanulmányaimat mindenképpen tervezem folytatni, már csak azért is, mert az oktatók (leszámítva a művészeti sulisokat) többnyire dicsértek, értékeltek, mert órákon rendszerint aktív voltam, figyeltem és együttműködtem, alapvetően az a fajta diák/hallgató vagyok, akit élvezet tanítani. Arról nem is beszélve, hogy az értelmiségi közegben érezem magam igazán otthon.
Egészen biztos, hogy jövő év elején felvételizek majd egyetemre.
A gond csak az, hogy szeptemberig még majdnem egy évet kell kibírnom, addig mégis mi a túrót kezdjek magammal az itteni prolivárosi posványban?
Akármelyik üzletbe is mentem, mindig egymást marják a dolgozók. Maga a munka még elviselhető lenne, de a gyökér, rigolyás, sz@rkavaró kollégákat (tisztelet a kivételnek) képtelen vagyok elviselni. Legszívesebben csak bemennék, elvégezném a dolgomat a tudásom legjava szerint és pont, rohadtul nem akarok én velük semmiféle interakcióba lépni. A gyomrom felfordul attól az szellemi és erkölcsi sivárságtól, ami ezeken a munkahelyeken megy. Máshová meg nem nagyon vesznek fel érettségivel és kereskedelmi tapasztalattal. Egész nyáron és ősszel próbálkoztam álláskereséssel, de nem sikerült jobb helyet találnom, mint ahonnan eljöttem.
Lényeg, ami lényeg, ha megélem, mindenképpen szeretnék továbbtanulni, de szeptemberig mihez kezdjek?
Illetve hogyan szeressem saját magam, ha folyton elszúrom a saját életemet? Nem tudok magamnak a múltbéli hibáim miatt megbocsátani, már csak azért sem, mert újra és újra elkövetem azokat. Egyszerűen egy életképtelen lúzer vagyok születésemtől fogva. Na, jó, azóta, amióta otthagytam anno az egyetemet. Azóta ugyanis mélyrepülést vett az életem és nem látni a végét. Az sem segít, hogy senki nem kedvel, senkinek sem számítok. Ha egyik napról a másikra felszívódnék, a kutyát nem izgatná.
Természetesen nem várom el, hogy mindenki szeressen, de ha egyetlen személy (és NEM kutya/macska/kisállat/szobanövény!) akadna, az már baromi sokat számítana.
A sportolástól nem lesz jobb, nem vagyok elhízott, és mint említettem, eleget mozgok. Egyéb ötlet, hogy ne akarjak eret vágni szeptemberig?
Mantrázhatom én a tükörbe, hogy "Egy pótolhatatlan, szerethető, fantasztikus egyén vagyok, aki bármit meg tud csinálni és sikerre tud vinni.", attól még nem lesz igaz, csak saját magamat csapom be vele. Ennyire hülye azért én sem vagyok, hogy effajta üres önámításnak bedőljek.
Mi az a milliónyi lehetőség, ami előttem áll? Eddig bármibe is kezdtem, mindennek kudarc lett a vége. Jelenleg ott tartok, hogy alig merek bármibe is belefogni, mondván, úgysem fog sikerülni. A pszichoterápia és a továbbtanulás az egyetlen reménysugaram, de mindkettő annyira távoli még, hogy nem látom a fényt az alagút végén. Tényleg nem tudom, hogy mi egyebet tehetnék még azért, hogy a sorsom jobbá forduljon.
válasza: válasza:Járok pszichiáterhez, de szerintem a “terápiás” résznél még nem tartunk. Sajnos keveset és rendszertelenül találkozunk, éppen ezért gondolkodom a váltáson, mert átlag havi egy alkalom számomra édeskevés, kb. halottnak csók kategória, több hónapja járok már hozzá, de még mindig csak “ismerkedik” velem, egy helyben toporgunk, pedig én nagyon szeretnék már fejlődni, javulni, elindulni egy pozitívabb, tudatosabb irányba. Ezt jeleztem ugyan feléje is, egyelőre nem sok foganatja lett. Állítólag ő maga is szeretné, ha gyakrabban találkoznánk, de be van táblázva a többi pácienssel. Nem tudom, hogy ez mennyire valid ok, vagy szimplán csak kifogásokat keres. Lehet, hogy ha akarna, akkor szakítana rám több időt, ki tudja.
Mindenesetre próbáltam volna keresni egy pszichológust is, hátha többet tudna velem érdemben foglalkozni. Ám amikor közöltem vele, hogy azért szeretnék hozzá jelentkezni, mert a pszichiáterem a szükségesnél ritkábban tud időpontot adni, akkor kvázi megsértődött. Tényleg ennyire abszurd elképzelés lenne, hogy egyszerre jár az ember pszichológushoz és pszichiáterhez?
Egyébiránt egyelőre nem szedek semmit, csak vitaminokat (B-vitamin, magnézizum, D-vitamin, cink, stb.). Ha lenne valami, amitől kevésbé érzeném magam selejtesnek, meg úgy általában kevesebb önsorsrontó gondolatom keletkezne, akkor szívesen szedném, legalábbis addig, amíg nagyjából talpra tudnék állni mentálisan. De feleslegesen nem tömném magam gyógyszerrel, pláne, ha még csak nem is hat.
Ami az alkotásaimat illeti, elérhetőek online, több közösségi platformon is. De nem szívesen linkelnék ide be semmit, mert nemes egyszerűséggel túl sok csalódás ért már itt Gyakorin, amikor linket küldtem. Volt, aki semmit nem reagált rá, volt, akitől megkaptam azt a bizonyos “egész jó” szánalomdumát, meg akadt pár emberke, akik szerint tehetséges vagyok és nem lenne szabad feladnom, bekövetett, kommentelt, miegymás, utána meg egy szó nélkül faképnél hagyott. Na, ezek rúgták belém a legnagyobbat.
Mert elhitették velem, hogy valóban tetszenek nekik az alkotásaim, hamis reményeket és önbizalmat adtak, ami azzal a lendülettel ment a levesbe, ahogy leléceltek.
Mert, kérdem én, aki képes ennyi energiabefektetés után elpárologni, az mégis mennyire lehet komoly, szavahihető ember?
Magamból kiindulva, nekem nem szokásom senkit bekövetni, pláne kommentelni, csak, ha ténylegesen imádom és inspirálónak tartom az illető munkásságát.
Mindazonáltal nem szívesen kötném össze az effajta kérdéseimet a rajzaimmal. Ha megtudnák, hogy egy ennyire “beteg”, öngyűlölő ember áll az adott sztori mögött, akkor lehet, hogy még az az egy-két ember is elpártolna mellőlem, aki úgy-ahogy követte ezt az egészet.
Meg aztán sokak számára úgyis csalódás lenne az egész, lévén, nem művészi, formabontó vagy éppen gondolatébresztő képek ezek, hanem szimpla rajzfilmfigurák. Jóllehet, saját karaktereket ábrázolnak, de manapság szinte senkit nem érdekel az ilyesmi. Számomra viszont ez jelent mindent. Ha nem lenne ez a kis saját, rajzfilmes-képregényes mesevilág, akkor már rég nem élnék. Igazából ebben fekszik valamennyi megmaradt reménységem, “életkedvem”. Az a kevés pozitivitás, ami megmaradt bennem, mind eköré összpontosul. Ezért olvasok írástechnikai, dramaturgiai könyveket, szótárakat, pszichológiát, ezért fejlesztem a rajz, és írástudomásomat, annak ellenére, hogy egy fillért nem szándékozok vele keresni.
Hogy mindaz, amit alkotok és publikálok, igényes, hiteles, befogadható és mások számára IS szerethető és érdekes legyen.
válasza:Szerintem ez nagyon jó, hogy nem azért foglalkozol a művészeteddel, hogy pénzt csinálj belőle, hanem csak úgy, magadnak, ilyenkor jön majd vmikor a nagy jutalom a végén! Nem kell, hogy mindenkinek tetsző legyen minden műved, elég, ha csak egy embernek csak egy műved és sok pénzt ad érte, így nézd!
Aki meg követ, aztán eltűnik, az nem feltétlenül azért tűnik el, mert már nem tetszik neki, amit készítesz, kismillió más oka is lehet (pl. elvonta más a figyelmét és közben egyszerűen csak elfelejtett, attól még imádhat téged és a műveidet, vagy beteg lett vagy baleste volt, akármi...), arról fantáziálj inkább, hogy hogyan tudod minden lehetséges helyzetben mindig a legjobbat gondolni, ne pedig a legrosszabbat! Megéri, hidd el! Nem minden rólad szól, pl. lásd az általam felsorolt példákat, ugye?
Amúgy meg vezethetsz két, egymástól teljesen független oldalt is a műveidnek, pont azért, hogy ne lehessen a kérdéseddel összekötni azt, ami már van.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!