Akinek csak “sima” depressziója van, az miért mondja hogy rossz dolog? A pánikhoz, szorongáshoz képest semmi

Leírom a helyzetem

18 évesen érettségi után kezdődött el az az állapot hogy mindent kietlennek, kilátástalannak láttam

Ez naponta akar többször elhatalmasodott rajtam, ami végül akár földön fetrengős, önkivületi pánikrohamba fulladt.

Szavakkal nem leírható érzés

De közben azért tudtam dolgozni, fel tudtam kelni az ágyból, sőt pont hogy sikereket akartam elérni és ez motivált.

Így éltem 18 éves koromtól 26 éves koromig, nagyjából 1000x akartam öngyilkos lenni, egyszer fel is mentem a tizedik emeletre, meg le a metróba hogy kiugrom.

A covid alatt már nem tudtam aludni ezért frontin függő lettem.

Amióta szedem, mindent leszarok, egyetlen rohamom sem volt, alig eszem mert spórolnom kell, de nem érdekel

Egész nap csak a sötétben vagyok, előtte ha megláttam hogy vki sikeresebb a munkában mint én, vagy nyaral a maldivon akkor egyből jött a roham mert annyira féltékeny voltam

Mindennel jobban vágytam a pénzre például és hogy mutogathassam, most lexarom hogy nincs semmink és csak kenyeret meg tésztát tudok enni hónapok óta

Most látom hogy már mindeki utazik mert ugye már nincs vírus és abszolút hidegen hagy… szó szerint semmi nem érdekel, csak a sötét szoba és a telefonom

A pánikrohamos időszakhoz képest ez teljesen elviselhető, szinte már irigylem azt aki csak depressziós az életben.

Ez a különbség a szorongasos depresszió meg a sima depresszió között?