Ha a jobb lábamra sántítok, akkor fogyatékosnak számítok és elképzelhető, hogy a társadalom is így fog hozzám állni? Létezik, hogy olyanért utasítanak el mást, amiről nem is tehet az illető, csak nem mondják ki?

Gyerekként sok bántást kaptam emiatt, ezért az önértékelésem még most felnőttként sem az igazi. Mindent meg tudok csinálni, amit más, pl futok, nehezet emelni is tudok ( oké, élsportoló valószínűleg nem leszek már ) maximum hamarabb elfáradok, illetve amikor nem figyelek oda rá, akkor inkább feltűnő, hogy sántítok, amikor koncentrálok, akkor nem az. Mindenki mondja, hogy nincs velem baj, nem vagyok buta és elvileg ronda sem, a pasizással is csak annyi gondom volt, hogy főleg a nárcisztikusok találtak meg, gondolom a nulla önbizalom miatt. Csak arra tudok gondolni, hogy azért nem jön össze semmi ( magánélet, karrier, stb ) mert sántítok , ráadásul határozatlan, félénk jellem vagyok.

Plusz adalék, hogy gyakran hallgattam b*szogatás címszó a fogyatékos jelzőt, konkrétan a szellemi idiótákra értve, direkt sértésként, ezért szívből gyűlölöm ezt a szót. 23 évesen egy nagy nulla, selejtnek tartom magam, gyakran sírok alvás előtt, sokszor gondolok arra, hogy jobb lenne, ha nem lennék. Ráadásul még érettségim sincs, csak folyamatban van estin, de szó szerint mindentől rettegek, ehhez is úgy állok hozzá, hogy úgysem sikerül majd, pedig nincsenek rossz jegyeim. Mégsem tudok örülni semminek. Ha kimegyek az utcára, vagy el bárhová, azt hiszem, mindenki engem néz, még akkor is, ha ez egyáltalán nincs így, és mindig ideges vagyok.