Hogy képes eljutni egy ember oda, hogy a vonat alá feküdjön?

Ó, én sem értettem ezt, hogy hogyan juthat el valaki erre a szintre.

Aztán kórházba kerültem pszichotikus-mániás epizóddal, és mióta kiengedtek teljes anhedóniában élek.

Nem érzem az ízeket, szagokat, nem érdekel a szex, nem érdekel az hogy mennyit költök vagy épp mennyi pénzem van. Nem érdekel az egykor nekem nagyon kedves terület amivel foglalkoztam, az sem érdekelne ha kirúgnának.

Fél éve csak kínkeservesen áll fel a hímvesszőm, és az orgazmus NULLA örömmel tölt el. Már nincs is hozzá kedvem. Fél éve nem tudok normálisan pihentetően aludni. Nincs étvágyam, nincs szomjam. Cigarettát és kávét nem érzem, ha eszek is sosem érzem hogy tele lennék. Fél éve nincs egy normális bélmozgásom sem. Fél éve nem tudok úgy olvasni és koncentrálni ahogy tudtam, fél éve semmihez sincs hangulatom.

Tudatosan életben tartom magam a családom miatt, és reménykedek, hogy valamelyik gyógyszer majd segíteni fog rajtam. De nulla életkedvem van, már az alapvető testi funkcióim sem működnek rendesen. Semmi sem okoz örömöt, amilyen dolgok engem régen érdekeltek, azok most már teljesen indifferensek számomra. Semmi szexuális vágyam nincs, párkapcsolat egyáltalán nem érdekel, a családom sem érdekel, a testvéreim sem érdekelnek. Már az sem érdekel hogyan nézek ki, pedig mindig sokat adtam magamra.

Egykoron egy szuper fejlesztőmérnök voltam, az egész világ előttem állt a sok lehetőséggel. Bármit elérhettem volna a szakmámban, mert volt hozzá motivációm, tehetségem és szorgalmam. Mára ebből már semmi sem maradt. Nem is akarok dolgozni.

Utálok minden olyan embert aki mentálisan egészséges.

Sosem gondoltam volna, de igen, eljutottam ide is: extrém súlyosan depressziós és szuicid vagyok.

Jól írta valaki: az a pont amikor jobban félsz az élettől, mint a haláltól.

Én egész életemben egyedül voltam, annak a legszorosabb értelmében.

Mondok egy példát: Londonban dolgoztam, nagyon stresszes volt a munkám. Sosem tudtam aludni (bár ez végig kísérte az életem. Az elalvás az ellenségem. Stilnox, Frontin, Xanax ezek segítenek elaludni 10+ éve. Egyre nehezebben!)

Éjszaka 3-kor felkeltem kisétáltam a Piccadilly-re (senki nem volt, a fények lekapcsolva) és vártam a metró kapunyitást, hogy felülök megyek vele 2-3 kört és nézem ahogy az emberek egyre többen lesznek.

Nem volt kihez szólnom egész nap, de legalább nem voltam EGYEDÜL.

Ez 10 éve sem változott. Bár már Pesten lakom, és nem gyalogolok ki a Deákra hajnalban nyitást várva, most már a négy fal között "szenvedek".

Én is sokat gondolkodom ezen, de félek nem sikerül. És akkor nagyobb bajom is lesz pl maradandó testi.

A magány egy olyan betegség, ami a pokolban élteti veled a napokat, lassan öl meg és nincs rá gyógyszer.

"Vársz egy vonatra. Egy vonatra, ami elvisz messze. Reméled, hogy oda visz, ahova akarod. Nem tudhatod biztosan, de nem is fontos, mert bárhova csak innen el."

Én NAGYON-NAGYON-NAGYON félek az élettől.

Semmi, semmi jóra nem számítok, nem remélek, és a legőszintébben érzem, hogy nem jön rám jó. Ez benne a legrosszabb, hogy nem hiszem, hanem érzem. Ezért én is a vonat elé mennék, csak legyen vége ennek, mert több rosszat már nem bírok el

Én is úgy vagyok, mint az utolsó válaszoló (meg igazából mindenki, aki írta, hogy átélte ezt). Hét évvel ezelőttig gondolni sem tudtam arra, hogy én valaha depressziós leszek, hát még arra, hogy meg fogom kísérelni az öngyilkosságot. Én? Aki mindig pozitív, imád élni, mindig lelkes és tele van tervekkel? Aztán, durr.. jött a depresszió 20 éves koromban. És elvesztettem magam. Sokáig gondolkodtam azon, hogyan éltem túl azt a leírhatatlanul és kimondhatatlanul kínkeserves szenvedést, a depressziót, amikor az saját agyad a legnagyobb ellenséged. Aztán rájöttem, hogy nem éltem túl. Belehaltam, csak nem testileg. A régi énem meghalt, és már az emléke sincs meg. A betegségem kialakulása után 1-2 évig még kétségbeesetten kapaszkodtam az igazi, egészséges énem emlékébe, remélve, hogy legalább az megmarad. De nem, végül lassan elhalványult, elhalt az emlékezetemben. Az a lány már nincs, eltemettem. Már így kell élnem, hogy csak saját magam árnyéka vagyok.

Rohadt félelmetes 27 évesen belegondolni, hogy még mennyit kell(ene) élni, hiszen olyan messze még a vég... Bár én már gyerekkoromban sem tudtam magam elképzelni harminc-negyven-ötven évesen. Mindig csak 28-ig láttam a koromat, és senki sem értette, miről beszélek. Amikor kérdezték, milyen leszek öreg néniként, én már akkor tudtam, hogy nem leszek öreg. Mintha így lettem volna programozva, pedig akkor a depressziónak még nyoma sem volt.