Tényleg csak az a baj, hogy kamasz vagyok?

Láttam mar bipolaris meg borderline zavart kozelrol, hidd el hogy a kornyezetet azt visszajelezné hogy nagy a baj. Meg ők általában visszaélnek vmi szerrel. Erős dohányosak fiatalon, vagy gyógyszeresek, fű,pia ilyenek. Az ilyen személyekre nagyon jellemző hogy többször váltanak iskolát, munkahelyet mert konfliktusba kerülnek a környezetükkel, sokan nem birjak elviselni őket sajnos annyira durva amit művelnek, (ezt semmi rossz indulattal mondom de tényleg szélsőségesen viselkednek) A lényege a személyiségzavarnak h az életük minden területére kihat,nagyon erősen. Mashogy gondolkoznak, reagalnak, cselekszenek mint az atlag. Kivülről nézve ilyen, belulrőlnézve szerintemnincs állandó álláspontjuk, mivel mindig változik mit gondlnak, éreznek, a személyiségük egyik napról a másikra megváltozhat.

Nem kell ahhoz mentális betegség hogy öngyilkossági gpondolataid legyenek hidd el. Lehetsz érzékeny lelkületű, mert tényleg van ilyen. Én is vagyok pl mégsincs betegségem. Megoldatlan lelki problémák is vezethetnek ongyilkossághoz.

Nagyon veszélyes ha magadat igy diagnosztizalod mert akaratlanul beleakarsz majd illeni abba a sémába,megfelelnia tüneteknek. Szakembereknek is nehéz a diagnózis felállitása nem hogy neked. ,gondolj bele milyen komplex egy emberi lélek..

Nem azt mondom ezzel hogy kinövöd vagy hogy aludj rá egyet vagy a többi baromságot...csak azt hogy légy óvatos. Hormonális hangulatváltozások is lehetnek kegyetlenek, plusz ehhez hozzájön az hog yhajlamos vagy az ilyen dolgokra,szóval nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni.

Nem csak kamasz vagy. Kamasz vagy, nem hülye. Lehet olyan gond, amit akaratlanul az elméd palástolni akar. 17 évesen jöttem rá, hogy bár sok xar ért életem során (anyám elhagyott, egy undorító vénemberrel kellett élnem, sokat piszkáltak az iskolában, bla bla bla), a legnagyobb problémámat apám jelentette, akit kiskoromban istenítettem, imádtam, de a gondok és az élet rászakadtak, jelentéktelen dolgokon kezdte felhúzni magát, mindenért kiabált, akaratlanul rajtam vezette le a stresszt (kin, ha nem rajtam, sokat dolgozott kevésért, aztán hazajött). Bántó, sértő, degradáló dolgokat vágott a fejemhez és a dolgok javát nem értette meg amit mondtam neki. Azt hiszem, energiája sem volt megérteni. Nem volt semmihez türelme. 12 óra munka, 1 óra oda, 1 óra vissza. Főzés, háztartást vezetni, később a nevelőapja (akit ő gyűlölt a legjobban, én csak második vagyok a listán) ápolása (otthon kizárva, lakást nem adhattuk el, apám tulajdonos volt, igénytelen öregember a haszonélvező), katéterezése, pelenkázása, gyógyszerelése, tisztába tenni, mert gyakran szedte le magáról valahogy mozgással a pelenkát, és így a katéter is volt hogy kikerült a helyéről. Az ő nyomora az én életemet is azzá tette, noha az a vénember önmagában hagyott életre szóló pocsék emlékeket, hogy magányában kopogás nélkül benyit és néz minket, akár éjszaka közepén, hogy nem fürdik, nem mos fogat, összexarta a közlekedőt és a feltakarítása jó látás hiányában összekenés lett, fürdőkádba vizelt, stb... Ha valakinek ilyen dolgokról beszéltem, még én lettem leoltva. Egészen nyugodt kamasz voltam, mások - mindenki - szerint is. És ezeket az én elmém valahogy palástolta előttem, sokáig magamat hibáztattam, az apámon elgondolkodás helyett azon gondolkodtam, mit tudnék máshogy csinálni, de mindegy, mit csináltam, rá kellett jönnöm, hogy nem számít, ő a stressz egy részét adja ki - erre korán rájöttem, de így sem tudtam összeegyeztetni, hogy apám tesz lelkileg, idegileg a sírba. Még az iskolai pszichológus sem volt képes megérteni egy dolgot sem!

Kérdező, én nem látok bele a te életedbe, de a helyedben hosszú önvizsgálatot tartanék. Hátha te előbb rájössz a te életedet zavaró dolgok megfogalmazására.

Én valamikor mosolygós voltam, szerény, szelíd. Általános iskolás képeken látszik, hogy évről évre a mosolyom olyan szinten csorbult, hogy a végére a legnagyobb erőfeszítéssel lett a képen egyenes vonal. Mostanra rendesen az ajkam vonala mindig lefelé ível, mintha állandóan szomorú vagy miazisten lennék. Nekem is hangulatingadozásom lett, bár erre már rájöttem, így ennek fényében igyekszem viselkedni másokkal, amikor érzem a dolgot, hogy pluszból mínuszba esek. Ezek a dolgok fokozatosan alakultak ki, lettek az életem része. Kivizsgáltathatod magad, ha neked az békét ad, de a hosszú, kivesézős önvizsgálatot mindenképp csinálnék a helyedben, bár az a szívás, hogy ezeknek előbb vagy utóbb magától eljön a felismerése, csak hát ha utóbb történik, addigra rosszabb az egész.

21/l

És ilyen iskolai piszkálás miatt HÁROMSZOR iskolát váltottál???

Ez se egy szokásos elintézési mód.

GYakorlatilag menekülés saját magad elől.

Mi a valódi probléma???

iskolába járás miatt? Ez mit takar?

Hány éves vagy?? Hány év alatt történt ez a három váltás???

De ha ennyire rossz az állapotod, miért nem fordultál iskolapszichológushoz, vagy orvoshoz, vagy ofőhöz...? Ha már a szüleid tojnak rád... :(((((