Szorongás: mit csináljak, menjek el vagy maradjak itthon?

Senki. Igaz, hogy korán reggel volt, le volt fagyva minden és még sötét volt, de ott volt két dolgozó ~15 méterre, és pár utas is arra járt. Egy vonat állt bent a harmadik vágányon (erre akartam felszállni, erről az állomásról indul, úgyhogy sokáig áll bent), én az elsőre estem rá, úgyhogy onnan is mindenki látta. Pont úgy estem, hogy a bordáimat érte a legnagyobb ütés, de a kezem, az alkarom, a térdem, a lábszáram és a fejem is megsérült, pont eltaláltam minden kiálló felületet. Menetrend szerint bármelyik pillanatban jöhetett a vonat az első vágányra a másik irányból. Elég régi az állomás, nem is túl nagy, nincs gumiborítás, mint sok helyen errefelé, a sín van, beton és kavics, és nagy lyukak, amiket át kell lépni. Kész akadálypálya. Kerekesszékkel nem is tudom, hogy hogyan lehet elérni a második és harmadik vágányt.

Láttam korábban pár videót YouTube-on szociális kísérletekről, ahol mutatták, hogy mennyien mennek el akár egy földön fekvő ember mellett is. Mindig azt hittem, hogy ez csak túlzás, és csak így vágták meg a videót. Nagyon félelmetes, hogy tényleg ennyire nem érdekli az embereket a másik.

Sikerült kimásznom, valahogy eljutottam egy padig (2-3 méterre volt egy), és amikor már tudtam valamennyire beszélni, felhívtam anyukámat. Hamar ott volt, mert ő vitt ki az állomásra, max. pár percnyire lehetett. Akkor kezdett igazán beütni a sokk, eléggé zavart voltam, anyukám szerint végig arról beszéltem, hogy be kell jutnom [az egyetem városába], mert mi lesz így az óráimmal, le fogom késni a vonatot és nem érek be időben. Végül apukámmal ketten vittek be a kórházba, apukám vezetett, anyukám meg nyugtatott, és ő is kísért be. A baleset után kb. negyed órával egy ideig egész jól tudtam járni (bár nagyon lassan), csak pár órával később kezdtem igazán érezni a bordatörést meg a többi sérülést. Estére tízperces, többlépcsős műveletté vált még az is, hogy lefeküdjek az ágyba. Szóltak, hogy nem fog menni, és inkább ülnöm kéne pár napig, de az egyetlen kényelmes fotelünk nagyon alacsony, nem tudtam volna felállni segítség nélkül, és nem akartam, hogy valakinek miattam otthon kelljen maradnia.

Szeretném azt hinni, hogy nem tudták az állomáson lévők, hogy mennyire súlyos a sérülés. Tényleg nagyon szerencsétlenül estem, nagyon túlsúlyos is vagyok, ráadásul egy kb. 25 kilós hátizsákot is cipeltem a kollégium miatt (ruha, törölköző, pipere, laptop, étel, víz (a kollégiumban borzasztó az íze)), úgyhogy jóval nagyobb erővel csapódtam a sínnek meg a betonperemnek, mint egy átlagos testalkatú ember. Szerencse, hogy a bokám nem sérült meg, különben nem tudom, hogy másztam volna ki.