Szorongás: mit csináljak, menjek el vagy maradjak itthon?

Köszönöm a válaszokat mindenkinek!

A hétvégén sokat gondolkodtam, és azt hiszem rájöttem, hogy miért szorongok most ennyire az egyetemre való utazástól.

Tavaly volt egy halálközeli élményem, balesetet szenvedtem egy vasútállomáson. Többen is látták, mégse segített senki. Egy hónapig alig bírtam megmozdulni, de több, mint fél évig voltak még fájdalmaim. Végiggondoltam, és igazából magától a vonattól/busztól félek, nem attól, hogy a rajta utazók mit gondolnak, és nem is az egyetemtől. Az autóktól se félek, de a bejáráshoz ez nem mindig opció.

Egy csomó hipotetikus kérdést feltettem magamnak: mi lenne, ha odateleportálnék az egyetemre? Mi lenne, ha egy családtag autóval vinne végig? Mi lenne, ha egy csoporttárs vinne végig? Eddig semmi probléma nem volt, de amikor odáig jutottam, hogy mi lenne, ha a közeli nagyvárostól vinne egy csoporttárs, és addig vonattal mennék, rögtön olyan szorongás fogott el, hogy alig kaptam levegőt. Ekkor kezdtem azon gondolkodni, hogy mikor is kezdődött most a szorongás (a baleset után szinte azonnal), és mikor erősödik fel (amikor tömegközlekedést kéne használnom). Ilyenkor mintha megint ott lennék, látom, ahogy elcsúszok, ráesek a sínekre, az ütéstől levegőt se kapok és nem tudok felállni, pedig tudom, hogy bármikor megérkezhet a vonat arra a vágányra.

Olvastam a PTSD-ről, de ezt nem mondanám annak, nincsenek rémálmaim (legalábbis nem ezzel kapcsolatban), és csak akkor gondolok erre, ha valami közvetlenül eszembe juttatja, máskor nem. És beszélni is tudok róla, ha nem is könnyen.

Mindenesetre talán egy lépéssel közelebb vagyok a gyógyuláshoz, mint eddig, most, hogy jobban látom, hogy mi a probléma. (Vagyis melyik az a rész, amit nem tudok egyedül kezelni, merthogy probléma az van bőven, de a többit az elmúlt években már egész jól kezeltem.)

#9 Az egyetemet semmiképpen nem fogom otthagyni. Sajnos ez most nem olyan egyszerű, hogy csak erőt veszek magamon, de legközelebb szerzek fuvart, így el fogok tudni menni. Havonta egyszer bele fog férni, a vizsgaidőszakig meg talán jobban leszek, vagy ha nem, akkor van időm találni addig megoldást az utazásra. A gyógyszerszedést egyébként szeretném elkerülni, de amúgy is allergiás vagyok kétfajta antidepresszánsra is, úgyhogy nem kísérleteznék.

#12 Gyerekkoromban depresszióval, szorongással és evészavarral kezeltek. 11 éves voltam. 18 éves koromig kb. 2 év kihagyással folyamatosan jártam pszichiáterhez és pszichológushoz, kétszer feküdtem gyermekpszichiátrián. Utána jobban lettem. Nem jól, hanem jobban, nehéz volt, de tanultam, dolgoztam. Az egyetem mellett nem bírtam a teljes munkaidős irodai munkát, a napi 8-10 óra teljesen leszívta az agyam, nem tudtam eleget tanulni (átmentem a vizsgákon, az állami ösztöndíjam is megmaradt, és nem a Covid miatt, de szeretnék minél jobb szakember lenni, amihez nem elég a minimum) ezért a képzés harmadik félévétől nem dolgozok (vagyis nem folyamatosan). Tudom milyen az, amikor az embernek csak nincs kedve bemenni, mert ott a sok ember, a főnök, az elvárások, amúgy is meleg van, hideg van, esik az eső, fúj a szél, tűz a nap, kényelmetlen az elvárt viselet, és amúgy is fáj a fejem meg ezer jobb dolgom lenne meg még aludni is akarok csak még öt percet. Átéltem, de rendesen bejártam dolgozni, és az óráimra is. A pénteki nem ilyen volt, egyszerűen képtelen voltam elindulni reggel, nem kaptam levegőt és folytak a könnyeim egészen addig, amíg újra le nem tettem a táskámat és le nem vettem a cipőmet. Ez sajnos tényleg nem akarat kérdése volt. Holnap beszélek a háziorvosommal, megkérdezem, hogy ilyen problémával hová kell mennem, hová tartozunk, kell-e beutaló. Dolgozni fogok rajta, hogy minél előbb megoldjam legalább ezt a problémát. Mert ezt megoldhatónak látom, a nagyon erős szorongást valószínűleg nem az okozza, amire eredetileg gondoltam.

Ma egyébként jobban éreztem magam, ennek örömére gondoltam letesztelem, hogy magával az otthonról kimozdulással van-e problémám. Segítettem a nagyszüleimnek nagybevásárolni, több boltban is voltunk, nagy volt a tömeg, összesen kb. két órát autóztunk, volt egy kis extra idegeskedés is, mert a papám elhagyta az iratait az egyik áruházban (szerencsére meglettek, a mosdóban kicsúszott a zsebéből az okmánytartó, de valaki megtalálta és leadta a bejáratnál), de semennyivel nem szorongtam jobban, mint mondjuk tavasszal (tehát valamennyire igen, de nem nagyon, így meg tudtam csinálni mindent, amit kellett). Tehát azt megállapítottam, hogy a ház elhagyásával és (számomra) közepesen stresszes tevékenységek végzésével nincs gondom (legalábbis most éppen). Utána azon gondolkodtam, hogy ennek örömére jövő héten akkor jöhet a tömegközlekedés, de erre megint rosszul lettem, úgyhogy inkább megvárom, hogy mit javasol a pszichológus, hogyan kezdjek neki.

Most szerencsére jobban érzem magam, és a következő konzultációra fuvart is sikerült intéznem, úgyhogy legalább azzal nem lesz gond.