Ha egyedül vagyok az a baj, ha együtt kell működnöm másokkal, az a baj... Hogy lehet ezt a paradox helyzetet megoldani?

Egész eddig, mikor egyedül voltam, élveztem, annak ellenére, hogy vannak hátrányai, pl nehezebben veszem rá magam még arra is, amit amúgy szeretnék, akkor ha egyedül vagyok. Aztán mikor a lakótársam elment több hétre, és több hétig egyedül voltam, plusz szabadságon is voltam közben, csak kb boltba jártam ki, annak nagyon nem volt rám jó hatása. Annak ellenére, hogy valahol imádtam.

Viszont, ha másokkal vagyok együtt, barátokkal, még családtagokkal is, akkor kiakadok mindenkinek a szokásaitól, hangulatától, hogy ki min feszül be, ki mit akar, százan mennénk százfelé. Én ezeket nem bírom. Kicsit olyan, mintha a másokhoz való alkalmazkodás nagyon nehezemre esne (megy, csak olyan erőfeszítésembe kerül, mintha mentális-érzelmi erőszakot követnék el magamon), mintha nem bírnám elviselni az embereket (még családtagokat sem). Ezért inkább mindig egyedül vagyok, akkor csak magamat kell elviselni (azt is nehéz néha). Csak jól jönne néha valakivel együtt filmet nézni, vagy együtt menni kirándulni stb.

Magyarul a két véglet között csapongok, és egyik se jó. Normálisan senkihez nem tudok kötődni, mondjuk ezek után nem is szeretnék. De valahol meg szükségem van rá.

HOgy lehet ebből kijönni?