Miért mindig a párkapcsolatomat teszem tönkre a lelki válságaimmal, depressziómmal?

Elég sok frusztráció van bennem egészen gyerekkoromtól kezdve (kirekesztődés közösségekből, alsóbbrendűség, elvált szülők, egyik szülőmre sem tudok támaszkodni - anyukám egy begyepesedett morgó idegbeteg vénasszony, apám pedig az új nője papucsa stb). Jelenleg nagyon boldogtalan vagyok több dolog miatt, munkahelyemen habár a fizu jó, de amúgy az egészet utálom, alig van munka, pedig kértem, unatkozom, ha van munka, az is unalmas és kb fizikai fájdalmat érzek attól, hogy mennyire nem érdekel, amit csinálok. Lehet rossz helyen vagyok... elég aktív típus vagyok, lehet az irodai munka nem nekem való, mert szabadidőmben jövök-megyek, utazom, sportolok (sokat), szeretek otthon pakolni, takarítani, tehát minden ami ilyen aktív tevékenység. Több munkahelyet hagytam már el, sehol nem találtam a boldogságot, volt hohy kirekesztettek, máshol a munka volt halálosan unalmas. A hobbimat is be fogom fejezni, abban is vannak problémák (testi adottságaim miatt nem tudok benne tovább lépni). Az egyetemen habár jó tanuló vagyok, mégis bukdácsoltam (pénzügy és számvitel). Az átlagom jó, 4,55, de elég impulzív és szélsőséges vagyok... ha éppen a motivált időszakban vagyok, sorra ötösöket kapok (ezért is jó az átlagom), de képest vagyok befordulni és elengedni mindent, bukni tárgyakat, el sem megyek vizsgákra... most végre eljutottam oda, hogy abszolváltam, de a szakolgozatot nem sikerült leadni, mert időközben a témám iránt elvesztettem az érdeklődésem és egyszerűen nem foglalkoztam vele... jelenleg lehetetlen küldetésnek érzem azt is, hogy befejezzem, konzulensem bedobott olyan elvásárst irányomba, amihez abszolút nem értek és nem is érdekel... de ő ragaszkodik az elméletéhez.

Ezt a sok frusztrációt a barátomon vezetem le, passzív-agresszjv vagyok, elvárom, hogy úgy ugráljon, ahogy nekem tetszik... és ha mégsem így tesz (ő elég határozott típus, nem az a papucs fajta), kész idegbeteg leszek és személyes támadásnak élek meg. Mintha minden frusztrációmat rajta akarnám levezetni... mintha minden hiányosságomat, kudarcomat vele akarná pótolni.. aztán ha lenyugszom, megbánom és szégyellem magam a viselkedésemért, de ezekben a frusztrált napokban egyszerűen nem tudom kontrollálni ezt a sok negatív érzést, haragot, ami bennem van.

Barátoknak, családnak is mesélek a rossz érzéseimről, de nekik csak panaszkodás jelleggel. Barátommal vagyok kifejezetten támadó csak...

Voltam pszichológusnál, többször is, mert sosem volt az életem túl boldog, de nem használt sosem (ideig-óráig max), kiábrándultam ebből, meg őszintén én sokallom is a díját. Abból a pénzből inkább utazom, vagy programot csinálok, bútort veszek vagy egyéb hasznos dolgot.

Régebben amikor ilyen ideges-frusztrált napjaim voltak, ittam esténként, az oldotta bennem ezt az érzést, de amint józanodni kezdtem, még inkább előtört bennem ez a negatív érzés és kb kikeltem magamból teljesen. Úgyhogy egy ideje már nem iszom így bánatból, mert tudom, rossz vége lesz és nagyobb bajt okozok csak magamnak.

Alapvetően egyébként sokan azt gondolják rólam, hogy egy csendes, szerény, szelíd lány vagyok, aki jól nevelt... de közben belülről szétrobbanok, és ezt az oldalam nagyrészt csak a barátom ismeri (meg az a pár barát, akinek mesélek erről, de ők sem látnak engem sosem ilyen lelki krízisek közben, amikor kifordulok önmagamból, veszekedek, hisztériázom stb)

Tudom, hogy amit leírtam, full gáz, ha nem lenne anonim, be sem vallanám, be sem ismerném ezeket a dolgokat, tetteket, érzéseket, amik ehhez kötnek... egyszerűen nem normális, ahogy érzem és viselkedem a barátommal, én ezt tudom jól és ha kívülről látnám magam, szembe köpném magam, olyan vállalhatatlan ez. Azért írtam le ennyire őszintén, mert valós tanácsokat, véleményeket szeretnék kapni, hogy így külső szemlélőként, effektíve ismeretlenként nektek van-e bármi hasznos meglátásotok, hogyan tudnék változni, változtatni a nézőpontomon?

Picit hosszú lett, köszönöm, aki végigolvasta. 24L