Hogy tudnám jelezni a világnak, hogy bajban vagyok?

Szülőknek: mert nem tudnak vele mit kezdeni és nem is akarják hallani. Kb. az a reakciójuk, hogy "na, és ezzel én most mit kezdjek?", meg "nem értem, mi bajod van, mikor én mindent megadtam neked"

- testvérnek: jó vicc. Az aztán még rosszabb. Ő meg kb. úgy áll hozzám, hogy csak figyelemfelkeltésből "sajnáltatom magam". Egyébként az egész családomra jellemző a "csak magadnak csinálod"-hozzáállás, meg hogy jobban érdekli őket, hogy mit mond a szomszéd, mint az, hogy miért kell a családtagjuknak gyógyszert szedni meg terápiára járni. Olyan, hogy családterápia meg egymásra odafigyelni meg se fordul a fejükben

- barátnak: mert dolgoznak, párjuk van, életük van, nem érdeklik őket a nyűgjeim. Egy-két alkalommal talán igen, de aztán majd inkább elzárkóznak tőle. Nem akarom elveszteni a maradék barátaimat, inkább emlékezzenek rám olyannak, amilyen akkor voltam, amikor jobban éreztem magam a bőrömben. Nincs nagyon olyan barátom, aki korombeli, és aki néha csak úgy magától felhívna vagy felvetné, hogy menjünk el nyáron külföldre.

- szakembernek: mert jelenleg nincs rá időm és pénzem és mert az az érzésem, hogy nem tudják nagyon átérezni, miben vagyok. Ritka a jó szakember

A szeretteim nem fognak segíteni, mert felőlük csak az értetlenkedést kapom, nem a megértést meg az őszinte rám hangolódást. Ha képesek lettek volna foglalkozni velem és megismerni, akkor nem tartanék itt.

Nem tudom, hány pszichológusnál voltam. 2-3 hosszabb terápiám volt meg vagy tucatnyi helyen voltam pár alkalomra. Az a bajom, hogy nem látják a valódi énemet, azt olyasvalaki látja csak, aki nagyon régóta ismer. Ezek lehetnének a családom, igen, de mint írtam, rájuk nem számíthatok. Nincs egy olyan ember a családom, rokonaim között, aki gyerekkoromtól kezdve mellettem áll, bátorít, foglalkozik velem, tanítgat stb. Látványosan megváltoztam az évek során, leromlott a kedélyállapotom, befelé forduló lettem és senkit nem érdekelt annyira, hogy foglalkozzon ezzel. Most már ténylegesen az öngyilkosság közelében érzem magam néha, de ezt se veszi észre senki. Aztán menne a nagy sírás-rívás meg az értetlenkedés, ha megtenném. Abból is az lenne gondolom a tanulság, hogy "hát ezt nem értjük, mi végig ott voltunk neki, hogy lehetett ilyen önző".

" (ugyan mi dolgod van, hogy nincs heti 60 perced?), "

Ja, mert a szakember majd biztos munkaidőn kívül ad időpontot. Látszik, hogy lövésed nincs ennek a realitásairól. Ha az ember szakpszichológusra, pszichoterapeutára szorul (nem bölcsészre, hanem olyanra, aki komolyabb dolgokat, személyiségzavarokat is képes kezelni), az úgy kezdődik, hogy várj fél évet, mire odakerülsz a közelébe, aztán kijelenti, hogy van délelőttönként 11 órára időpontja. Na! Hajrá, lehet menni. Egyeztesd ezt össze a nyolc órás munkával. Ja, és 15.000 per alkalom, természetesen. És akkor még mindig benne van, hogy nem tudtok egymásra hangolódni és szart se ér, de azért elment rá egy havi kereseted.

Annak szólt a kifakadás, hogy pont ugyanazt csinálod, mint a drága jó testvérem: meg se hallgatsz, fingod nincs, hogy miben vagyok és miért tartok itt, de már egyből jön a "csak kifogás" - duma. Aki szerint az öngyilkosok csak kifogásból nem fordulnak segítségért meg önzőségből öngyilkosok, azok kb. lelki bűnözők szerintem.

Miért nem bírják az emberek megérteni, hogy senki nem poénból jut el odáig, hogy kárt tegyen magában?

"A te ellenedben, mert nem vagy hajlandó magadba nézni, egyetlen terapeuta sem fog tudni segíteni."

Mást se csinálok egyfolytában.

"És ilyen stílus után innen se fog senki sajnálni."

Majd ha nem úgy kezded, hogy "kifogás,kifogás,kifogás", akkor nem ezzel a stílussal válaszolok.

"mindenre van kifogásod,"

Akkor a dumálás helyett megírhatnád, hogy hogyan kéne munkahely mellett eljárnom 11 órára meg reggel 9-re pszichoterápiára. Tessék, várom a megfejtést. Tudom, én csak kifogásokat gyártok. Próbáltál már személyiségzavarral segítséget kapni a fantasztikus magyar egészségügyben? Vagy bármi mással, ami nehezen gyógyítható?