Az OCd-ben szenvedőknek állandóan gondolkodnia kell vagy muszaj a betegség rá kényszeríti?

1: OCD-sként mondom, jó nagy ökörséget írtál.

Nem "kell" gondolkodni. Kényszergondolatok vannak, amik aggodalommal, félelemmel töltenek el, de ugyanakkor szinte vagy teljesen irreálisak. Pl.: megyek az autópályán kocsival és szembe fog velem jönni valaki a sávban. Már látom magam előtt a saját halálomat, leszakad az arcom, mindez hatalmas félelemmel és szorongással tölt el, és nagyon valóságos. Közben próbálom meggyőzni magam, hogy mindennek van ugyan egy nagyon minimális valószínűsége, de nagyon, nagyon alacsony - viszont hiába, a kényszergondolat marad. Ez egy ördögi kör.

Szerintem leginkább gyermekkori túlféltésből fakad, rossz szocializációból. Engem anyám túlszeretett, állandóan én voltam a középpontban, miközben el is hitette velem, hogy én önállóan semmire nem vagyok képes. A legelső kényszergondolatom, amire vissza tudok emlékezni az volt, hogy féltem, bele fogok nyúlni a konnektorba.