Depressziósok! Ismerős ez az érzés?

Minden nap ezt érzem. Nem is értem az élet értelmét, de nem is érdekel már, tényleg semmi. Meghalt belül valami, ami igazából soha nem is bontakozott ki igazán soha sem, de már ez sem izgat, olyan fáradt vagyok az egészbe, hogy arra szavak nincsenek. Én is elrontottam sokmindent, nem okolom a körülményeket, senkit sem. Foghatnám arra, hogy milyen gyerekkorom volt, átvert az, akit mindennél jobban szerettem, ez tény. Gyenge voltam, hogy talpra álljak, nem is akartam talán igazán, mert úgysincs az életnek értelme. Meghalunk, a kutya nem fog emlékezni ránk. Az estéket szeretem, mert végre csend és sötét vesz körül, az emlékeknek meg mindegy, nappal is pont olyan erősek, mint ilyenkor , de legalább már nem kell művigyorral a képemen tenni a dolgom. Folyhatnak a könnyek sz**ásig, nem néznek rám furán.

Félek is a haláltól, bármennyire is rühellek élni. De szerintem ez az egóm, ami nem engedi elfogadni a halált. Semmi több. Nem az élet szeretete, az biztos...

Utálom a világot, aljas emberek, kétszínű mindenki. Fáradt vagyok , egyre jobban.