Ez lehet magasan funkcionáló depresszió vagy valami más mentális betegség?

Szóval, kezdem ott, hogy az énképem teljes mértékben azon függ, mások mit mondanak és gondolnak rólam. Ha gyakran kapok negatív, rossz szájízű megjegyzéseket valakitől, azt kerülöm, de, ha rokon, egy idő után nem lehet, elkezdek félni tőle.

A családom zavar. Egyik tesóm szeretem, de nem merek vele beszélgetést, időtöltést kezdeményezni, mert mindig vagy elfoglalt vagy alszik, ezért mindig ő az első. A szobámból gyakran nem jövök ki, mert félek, hogy valamelyik szülőmmel kell small talkolni, amit nem szeretek. Anya, ha azt mondja "bejövök beszélni" a gyomrom mindig összeugrik, mert csak a munka-tanulmányok-barátok tengelyen mozog a társalgás és én ezt vallatásnak élem meg

Senki se mondta meg, mi legyek. Csak javaslatok voltak. Ilyen egymást ütő tanácsok sorozata, amitől a fejemben káosz lett és alig tudtam dönteni. Végül megjelöltem a szakot, amit anya javasolt, hogy talán jó lenne, de nem lett jó. Október közepétől kezdve remegtem, mikor felkeltem, éjjel, mikor a szobatársaim aludtak/sorozatot néztek, az alatt sírtam, csendben, hogy ne zavarjam őket. Az órákon fáradt, dühös, ideges voltam. Azt éreztem, hogy semmi se érdekel, felpofoznám legszívesebben a professzort vagy kimenekülnék az ajtón, csak hagyjanak békén. A jegyeim, bár tanultam, érdeklődés és lelkesedés híján nem voltak jók. Az utolsó 2 hónapom úgy telt, hogy mindenkinek hazudtam a tanulmányaimról "megy" "egész jó" "aha, az nehéz...megoldom" voltak a bevet mondataim. Sírtam, ahányszor egy ilyen beszélgetés véget ért. Lassan minden baráti beszélgetésembe belefészkelte magát a "hogy mondjam el otthon?" kérdés és az, hogy nagyon rosszul érzem magam. Közben a szobatársaim közül elkezdett zavarni 2, de az utolsó heteimet (utolsó hónap) igyekeztem leginkább ivászattal, szocializálódással, magányos, stresszoldó sétákkal és sporttal tölteni, hogy ne ezen kattogjon annyira az agyam. Alibi egyetemistává váltam.

Aztán leléptem. Megígértem, hogy munkát vállalok. Szeretnék is, mert itthoni semmittevőként szerintem nem várhatom el a szüleimtől, hogy anyagi támogaatást nyújtsanak rá, hogy találkozgassak a barátaimmal, akik még tanulnak, illetve pénz nélkül nem tudom megváltoztatni a külsőmet, újra elkezdeni sportolni (sétán és biciklin kívül) meg ugye egyszer jó lenne elköltözni is, amihez nem árt félretenni, ja és persze a mentális egészségemnek is jobb, ha van egy napi rutinom és érzem, ha van hasznom. Itt ugye az a gikszer, hogy eddig sosem dolgoztam. Csak egy érettségim van, nincs már jogviszonyom. Egyetemre vissza szeretnék majd menni ősztől, egy másik szakra, arra az időre kéne valami. Kérdezték milyen munkát szeretnék, én csak annyit tudtam kinyögni "nemtom, valami könnyűt?" jelentkeztem 5 helyre, abból 1-nél elutasítottak, a másik 4 még függőben van. Ki vannak akadva, amiért nem izgulok állandóan azon, hogy mikor hívnak, írnak nekem. Azon, hogy nem lelkesedek nagyon. Egyért lelkesedtem, de az volt, ahol sztornózva lettem. Félek. Attól, hogy majd nem jövök ki a kollégáimmal, hogy a többi ember nyominak néz, hogy hiába nem kell külön képzettség a melóhoz, valamiért mégis alkalmatlan leszek rá.

Minden változás előtt remegek, izzadok, hasmenésem van, a refluxom súlyosbodik, alkalmanként hányok is. Aludni pedig még kevésbé tudok rendesen, mint régebben. Régen olyan bajom volt, hogy a betörőktől féltem, ezért megvártam, míg pirkad, s aludtam. Most van, hogy aludni akarok, de egyáltalán nem megy ezért játszom kora reggelig. Vagy azért nem alszom, mert feltételezem, hogy valaki van a szobám mellett és pisilnem kell, de nem akarom felkelteni, ezért várok 2-3 órát. Vagy becsukom a szemem, de a testem üzen, hogy "hé, 18+-os dolgokat kéne csinálnod" és pornót nézek, de mostanában gyakran csak a fétiseim jók nekem (bár abból van egypár és írott formában is megfelelnek vagy fantáziaként), vagy eszembe jut valami és elkezdek számolgatni, statisztikázni, esetleg naplóbejegyzéseket írni, rajzolni. Napközben csak tengek lengek, de éjjel valahogy megtervezem a fél életem.

A barátaim... Egyel alig beszélek, mióta nem egy egyetemre mentünk. Néha hiányzik, kb 2 hónapja taliztam vele, de elég röpke találka volt. Van egy legjobb barátom, aki nagyon kedves, aranyos, megértő, de nagyon az irónia és a szarkazmus nyelvét beszéli és nekem ez gyakran nem fekszik annyira, volt, hogy könnybe lábadt szemekkel néztem rá, mire megnyugtatott, hogy csak viccel. Tényleg kedves: ad a csokijából, ölelget, meghallgat, iszunk együtt, csak valahogy lett egy ilyen félelem szerű érzésem vele, mikor Messengeren beszélgetünk, mert ilyen "számonkérő, én jobban tudom" hangulata volt pár üzenetének, aztán élőben megint kedves és mosolygós, izgatott volt, szóval megnyugodtam. Csak aztán 1 hónapja nem láttam és kicsit kevésbe vagyok közlékeny, mert nem tudom miről beszélhetnék neki, így, hogy nagyrészt itthon vagyok. Rajta kívül van egy lány, akivel kicsit "egymásra találtunk" sok közös véletlen van bennünk, ő valahogy sokkal lazább, spontánabb, nyitottabb és könnyebben kötődős, mint én. Legtöbbször ő kezdeményezte a beszélgetéseinket online, amivel nem volt gond, mert élőben már könnyebb volt társalogni. Amikor én ráírtam, néha sokáig nem válaszolt, ezért azt hittem, zavarom, így úgy gondoltam, jobb, ha nem zavarom. Viszont hiányzom neki és fejben egy seggfejnek érzem magam, amiért nincs témám, amit fel tudnék hozni meg mivel nem mesél nekem ő se így nagyon nem tudok rákérdezni dolgokra. A többiek meg inkább haverok, emberek, akiket névről ismerek, esetleg tudom, milyen szakra járnak, hány tesójuk van, hol laknak, leültem velük beszélni, esetleg inni, de nem éreztem ilyen nagy kötődést. A 3. ilyen kategória a "szobatárs" ott az egyik nekem nagyon sokat segített, mikor nyilvánosan voltam szomorú (sajnos előfordult 4-5*), meg volt 2 másik, aki jófej volt. Anya kérdezte, hiányoznak-e. Az alvásom menedzselésében biztos. Meg jobbfejek voltak ők, mint a rokonaim tetemes része. Jókat beszéltünk, néha együtt filmeztünk, most meg egyedül nézem az animét, szóval persze, hogy jobb volt. De valahogy olyan semmit nem érzek, mikor rájuk gondolok. Azt gondolom, az utolsó hónapjaimban nem voltam elég jófej, ezért biztos nem hiányzom nekik, én miért érezzek bármit is? Jobb nem lenne tőle

Bármit csinálok, átjár engem ez a "mit gondolnak mások?" "basszus, tuti gáz vagyok" érzés. Részegen is folyton lesem a saját mozdulataimat, ha önkéntelenül nevetek valamin, gyakran azt gondolom közben fejben, hogy biztos idegesítek ezzel valakit, ha táncolok, felszabadultabb leszek, de csak bizonyos (viszonylag nagy) mennyiség után és még akkor is azon kapom magam, hogy csak másokat utánzok vagy, ha ilyen csoportban táncolunk és a többi kevésbé piás ember csinál valamit én meg majd elesek a próbálkozásban, ugyan nevetek egyet, s azt mondom "ááá, én ezt nem tudom", közben ilyen "bakker, remélem erre nem emlékeznek majd másnap" van a fejemben. Ilyen mondjuk szeptember óta nem volt.

Ha konkrétabb példa kellene, akkor: ideges vagyok, ha mások előtt kell ennem (legyen az bárki), mert félek, hogy megkritizálnak, nem szeretek az utcán sétálni, mert tartok tőle, hogy ismerősbe botlok, aki azt hiszi sikeres vagyok és hazudnom kell vagy csalódást okozok, esetleg, hogy beszólnak, kirabolnak, bántanak, megerőszakolnak, rámdudálnak. Sportoláskor, ha embert látok, nem veszek levegőt, míg ducibb voltam, azért, mert "jaj, dagi lány, majd megszakad, biztos asztmás, én nem akarok ilyen tunya lenni"-nem akartam, hgy ezt gondolják-most meg "milyen jól néz ki, mégis milyen gyenge, biztos csak szerencsés génjei vannak, majd meghízik 20 felett"(alatta vagyok 1 évvel).

Tartok az öregedéstől, elhízástól, munkavállalástól, szextől (ennek ellenére gyakran rá akarok írni a srácra, akivel majdnem megtörtént, csak az tart vissza, hogy toxikus volt), párkapcsolatoktól. Utóbbinál próbálom elhitetni magammal, hogy nekem nem kell. Ami marhaság, mert ugye családot szeretnék, gyerekeket, de csak 30-35 körül, esetleg felette még. Addig meg élni. De minden, ami az élethez kéne, félelemmel tölt el. Mindent meg tudok csinálni, de nagyon egyszerű dolgok is munkának érződnek, pl a családommal beszélni, barátaimmal találkozni, e-mailt írni a munkáltatónak, egyszerűen mindent halogatnék. Aztán meg utálom magam, amiért ilyen vagyok és fejben fantáziálgatok arról, hogy hogyan változom majd meg x hónapkor ettől vagy attól az eseménytől. Most is, azt érzem, kicsit levert vagyok, kedvtelen, de az a fajta, ami az ágyba köt, erőm lenne valamit csinálni, ha megkérnek valamire, akkor tevékeny vagyok, de a szám beszédre használása, mások személyes jelenléte valahogy feszélyez.

Hülyén hangzik, de mindemellett egy vakmerő lány vagyok, aki amúgy nem fél a magasban, a szűk helyeken, a mélységekben, a sebességtől. Szeretek utazni, gyerekes vagyok, hülyeségeket csinálni, nevetgélni, még humorom is van, viszont ez utóbbi most nem látszik, egy uncsi egykedvű valaki lettem, aki mindenen elsírja magát és túlzottan érzékeny minden őt ért kritikára.