Szerintetek meggyógyulok a pánikbetegségből? Van rá egy kis esély? Nem akarom feladni, nem is fogom, de annyira nehéz már.

Kedves kis gyakorit böngészők!

Az én történetem tavaly októberben kezdődött, tehát több, mint 1 éve küzdök ezzel.

Fizikai kivizsgálások nagyrésze megtörténet, de már az elején is elég elég egyértelmű volt: mentálisan van gond.

Sajnos a családban ez elég gyakori, és volt példa öngyilkosságra is.

A kórtörténetemben kevert szorongásos és depresszív zavar és pánikbetegség.

Így mindent összegezve, nagyon sokat küzdöttem, és büszke is vagyok magamra. Ugyan nem gyógyszer nélkül (bár az első fél évet anélkül akartam), de végül muszáj volt. Teljesen padlóra kerültem. Nem mertem sehova se menni, mindenhol rosszullét jött rám, a boltban, otthon, az utcán, sehol sem volt nyugalmam.

Elkezdtem orvoshoz járni, közben itthon is fejleszteni magam. Autogén tréning, rendes pszichiáter akihez a mai napig járok, illetve kognitív viselkedésterápia /traumafeldolgozás. Az utolsó rengeteget segített. Történtek közben kisebb nagyobb traumák, amik elvonták a figyelmem, a pánik szinte megszűnt már, nincsenek rohamok. Egy nagy fóbiám van, és azt hiszem minden eköré épül: a hányásfóbia. Nem hánytam 3 éves korom óta (23 éves lány vagyok). A pánikbetegség nálam is kontrollvesztés félelméből ered, állandóan ájulásérzést vagy hányingert éreztem, napi szinten, mire eljutottam oda hogy nem tudok enni, fogytam vagy 4-5 kilót (47 szoktam lenni, 42re fogytam, most vagyok újra 46).

Nagyon nehéz időszak volt. A sok félelemtől és idegeskedéstől refluxom lett, ami még tovább fokozta a hányástól való félelmet. Kaptam savlekötőt, rendbejött. Frontin elkezdtem szedni, az segített lábra állni és félig meddig visszaszokni a normális életbe. Már elmertem menni ide-oda, kikapcsolódtam, elkezdtem enni, sportolni, szépítkezni (nagyon hiú vagyok magamra, a betegség alatt sem hanyagoltam el magam, de bizonyos dolgokat nem mertem megtenni).

Beszámolnék a kis sikereimről és kudarcaimról: említettem a normális étkezést, a sportot, a programokat, újra volt kedvem fotózkodni, filmet nézni, ünnepelni, dekorálni, tanulni. Amikor beteg lettem, otthagytam az egyetemet, amúgy is utáltam ezt a szakot. Most mást tanulok, ami végre érdekel. El tudtam menni dolgozni. Van egy csodálatos kapcsolatom, jövőre esküvőnk lesz, azt is szervezzük már, olvasok, elkezdtem hinni (kicsit vallásos vagyok, de hiszek a csodákban, és ezt sosem akarom elveszíteni). Elkezdtem hinni abban, hogy amit az ember nagyon akar, előbb utóbb megkapja (eléri), ezért minden nap leírom miért vagyok hálás. Régen mindig a problémáimat írtam le, de rájöttem hogy a negatív gondolatok csak még lejjebb sodornak, és csőstül hozzák a sok bajt.

Kudarcnak élem meg viszont: a kirúgásokat, a covid mizéria megpróbáltatásait, és volt egy infó, ami régi dolog, de idén értesültem róla és nagyon szíven ütött. Barátnők lemorzsolódása, az ovis kori legjobb barátnőm elvesztése (nem meghalt, csak nálam elvágta magát, semmi sikeremnek nem örült, a kudarcaimnak, a betegségem idején szart a fejemre, sőt, a szemembe vágta hogy undorítóan lefogytam és "megcsoffadtam", holott téli kabátban látott utoljára, amiben szerintem nem szembetűnő. Max a kisugárzásom nem volt akkoriban a régi.

Azt kell mondjam, kezd minden rendbe jönni. Találtam munkát, ahol nagyon jófej velem egykorú emberek dolgoznak. A kapcsolatom nem hullámvölgyektől mentes, de nagyon szeretjük egymást, mindenem számíthatok rá és a családomra is. Sok közös programot csinálunk. Ez nagyon sokat segített. Nyáron hajóra szálltam, jetskire, sífelvonóra ültem, óriáskerékre, mindenre, ami ellentmond az érzéseimmel, és nagyon élveztem (így utólag), és csodás élmények. Elkezdtem újra szolizni, régen attól is a frász kerülgetett (mármint a betegség után, előtte jártam).

Tehát: visszanyertem a régi életem, de valami nem az igazi még mindig. Úgy érzem, sosem leszek már a régi lány. Valahogy már nem is emlékszem, milyen voltam akkor. Azt tudom hogy nem aggódtam, elég meredek dolgokat bevállaltam, ittam az egyetemen, most egy kortyot sem mernék, nehogy hányjak (a gyógyszereim miatt amúgy sem iszok). Megteszem, amit meg kell, vagy amit a párom szeretne (pl, hajózás stb), és én is szeretném élvezni ezeket, de valahogy a félelem mindig bennem van, max nem torkollig már rohamig. A szexuális életemen is lehetne javítani, imádtam régen és most is, de sajnos a gyógyszerek mellékhatása (pár hónapja Yarocent is szedek, este felet, bár néha elalszom, mielőtt bevenném). Ez egy kedélyjavító, meghozta az étvágyam, szerintem emiatt híztam is, aludni jól tudok tőle, de a libidóm sajnos levitte, a Frontin és tompítja, meg a fogamzásgátlót is szedem...

Amióta "beteg" vagyok, sokkal nehezebben viselem a mensit, a csalódásokat, amire régen legyintettem. Megijedek bármim fáj, félek hogy beteg leszek, hányok, stb. Félek ha fáj a fejem, hátha hányok, félek ha fáj a gyomrom, hátha hányok. Megteszem a dolgom, de akkor is bennem van. Ez újra felépülhet valaha? Valószínű régen is fájt néha a hasam, vagy volt hasmenésem, vagy a fejem, voltam másnapos, mégsem rettegtem. Annyira lehangol, hogy ennyire megváltoztam... Nem így kéne lennie. Másik nagy félelmem a fogorvos. Eléggé elhanyagoltam, mert rettegtem tőle (rossz tb-s fogorvosos emlék, bunkók és kíméletlenek voltak velem, ha fájt nem kaptam érzéstelenítőt stb.) Rossz foganyagot örököltem. Sok baj van, könnyen szuvasodik és törik. Elkezdtem járni, egy magán klinikára, ahol nagyon kedvesek és profik, ahol nem tör ki a frász, de félek, mert nem kevés alkalom lesz helyrehozni mindent, sőt, lehet pótolni is kell. Félek azért tőle, hogy emiatt elhagy a párom (persze biztosított róla, hogy ez hatalmas hülyeség), de persze maga a kezelések is félelmetesek, félek az esetleges hányástól (utálom, ha a számban turkálnak).

Igyekszem minden pillanatot megélni, hiszen nem jön vissza az az idő, amit elpocsékolok hülyeségekre. Le akarom tenni a gyógyszereim, a cigit is (főleg idegemben szívom), újra boldog, motivált lenni, ami egyébként vagyok is, csak nagyon nehezen veszem a változásokat, akadályokat.

Tudom, hogy a nem a világvége a hányás sem, kicsit már barátkoztam is a gondolatával és elfogadtam, hogy lehet lesz ilyen, ha gyerekem lesz stb, de nehéz. Régen is féltem tőle, de mivel rám nem jellemző még egy büfögés sem, inkább ha valami baj van a pocimmal lentről vannak a gondok, de nem gondoltam rá minden nap.

Szerintetek meggyógyulok? Nem tudom mit higyjek... A Frontint kb csak megszokásból veszem be, megszoktam, minimálisan nyugtat le, épp hogy ne törjek ki, de kb. szerintem egy ugyanolyan formájú placebo tabi ugyannyit számítana már. Nem tudom, az orvosnak és tudománynak higgyek -e, miszerint ez betegség, és gyógyszerrel kell kezelni, vagy tényleg az én kezemben van az irányítás? Az orvosomban amúgy maximálisan bízom, nagyon kedves és jó tanácsokat ad, de akkor is gondolom minden pszichiáter a gyógyszerekben hisz.

Öngyilkos hajlamaim nincsenek, hatalmas félelmem hogy valami bajom esik, nem hogy magamnak okozzak...

Szerintetek meg tudom csinálni? Ki lehet ebből lépni? Nyomtalanul el tud tűnni, és csak egy rossz emlék lesz? Az önbizalom, a problémamegoldás tanulható, edzhető? Szerencsére már könnyebben elengedem az idióta, lehúzó, bántó embereket és a múltat. De pl. képes vagyok fél napot azon rágódni, hogy megint mi lehet a bajom, miért fáj a fejem, elszomorodom ha arra gondolok, hogy milyen ciki, hogy lehet ennyi idősen koronám lesz 1-2 helyen, stb... Tudom, megoldható problémák, pénz kérdése... De félek, és aggaszt. De ez hülyeség, nem?

Köszönöm aki elolvassa ezt a hosszú történetet, és minden velem egy cipőben járó embernek szívből gyógyulást kívánok, kitartást és erőt, akár írhat is bárki. Az egészséges embereknek meg kívánom, hogy nagyon őrízzék meg és becsüljék az életüket, mert hatalmas kincs a mentális keménység/egészség. Minden tiszteletem azoké, akik kijöttek rengeteg szarból önerejükből. <3

Köszönöm aki válaszol, segít, megosztja a tapasztalatait, elolvassa, ha esetleg valaki trollkodna vagy leszúrna (minden kérdésem alatt eddig volt sajnos ilyen), állom a sarat.:)