Mi lehet ennek a gondolkodási sémának az oka?

Nagyon magas elvárásokat támasztok magam elé, úgy érzem, az élet valójában nagyrészt egy átverés, ahol a legtöbb ember végül megszívja, mert mindenki meg akarja nyerni, de a legtöbben szánalmas bérrabszolgák lesznek, és az életük nagy részét azzal töltik, amit nem szeretnének, és nem marad idejük az élvezetekre és nem lesz olyan nőjük, amilyet szeretnének, nem kereshetnek annyi pénzt, amennyit szeretnének, és nem szexelhetnek annyit, amennyit szeretnének. Szerintem úgy lehet csak méltósággal élni, ha ezek megvannak, ha nincsenek, akkor nem vagyunk sokkal többek, mint egy középkori jobbágy, mert napi 9+ órákat dolgozunk, ezzel fecséreljük el az egész életünket, és nem élünk a természetünk szerint (kevés munka, sok mozgás, sok emberközi interakció, sok örömforrás, sok szex). Tulajdonképpen azt hiszem, én azt tartom eszményi életnek, ahogy a mediterrán népek élnek. Vagy ahogy egy befutott vállalkozó vagy nagyon ügyes szabadúszó él, aki kevés munkával sok pénzt termel, és az ideje fölött ő rendelkezik.

Szóval szerintem van egy ideális életmenet, de erre se az iskola, se senki nem hívja fel az ember figyelmét, és csak a szerencséseknek jön össze, akik követik a szívük vágyát, amivel történetesen pénzt is lehet keresni (sokan a szívük vágyával is csórók maradnak). Ha pedig ez nem jön össze, vagy valami elromlik bennem, vagy valami gyengeségem van, ami miatt ezt nem tudom megvalósítani, akkor szánalmasnak és szégyellnivalónak érzem magam és haragudni kezdek magamra és inkább átmegyek nihilbe és nem csinálok semmit, és úgy gondolok az életre, hogy inkább várok, míg megtalálom a függetlenség útját, semhogy bekerüljek a mókuskerékbe. Tulajdonképpen úgy érzem, hogy a középszerűség=pokol, ami szégyenteljes.

Mindenhez így állok. Nem kell a "kicsit jó" nő. Azt a nőt akarom, akit kinéztem, és aki életem szerelme. Kész vagyok bármit megtenni érte, de nekem ő kell, nem valami duci lány, akinek véletlenül én tetszem meg, de én semmit nem látok benne. Nem önmagunk és a másik megalázása az, ha ebből lejjebb adunk?

Kvázi már gyerekkoromtól kész fantáziákkal indultam neki az életnek, csak aztán nem úgy alakultak a dolgaim, ahogy akartam. Most meg szánalmasnak tartom magamat, és nem akarok elmenni osztálytalálkozóra, hogy elmondjam, hogy eddig a nagy semmit értem el. Valahogy mindig az az érzésem, hogy a világ figyeli a teljesítményemet és az eredményeimet, és nem bírom elviselni a tudatot, hogy más simán eléri azt, amit nekem is el kellett volna, pusztán azért, mert könnyebb élete volt, mint nekem. Sőt, úgy vagyok vele, hogy ha középszerű maradok, és itt fogok tartani 5-10 év múlva is, akkor inkább eldobom az egész életem, minthogy ebben a megalázottságban éljek, és szerintem ez így rendben van. Nem is értem, hogy más hogy érzi azt méltóságteljes életnek, hogy másnak keresi a pénzt, meg fillérekért dolgozik meg szar a szerelmi élete. Ezek az emberek minek élnek? Tök egyszerű meghalni, csak egyszer kell bátornak lenni hozzá, és nem kell végigszenvedni egy olyan életet, amiben alig van öröm. Minek úgy élni, ha nem tudom megvalósítani a vágyaimat? Nincs igazam?