Állandó reménytelenség, kilátástalanság és a boldogság hiánya - teljesen felőröli az idegeimet és tart állandó kétségbeesett félelemben. Van-e kiút, ha igen micsoda és hogyan lehet elérni?

A körülmények:

29 vagyok, az életem pocsék, szinte semmi öröm nincs benne. Szenvedélybetegségeim nincsenek, ha nem számítjuk azt, hogy néha altatót használok az alváshoz - időnként sajnos azért is, hogy kicsit "szabad legyek" a félelmektől és a kilátástalanság gondolatától.

Pénzügyi helyzetem katasztrofális, van állandó munkahelyem, de bagóért és semmi "kilátás" nincs ott sem, csak egy állandó robot, ami bár legalább közel van a lakóhelyemhez és pár emberrel úgy kb. baráti szinten állunk (távoli/kollegiális barátság), de nyomasztó és maga a hely is romlik. A fizetésem reálértéke pedig zuhan. Néha eljátszadozom a gondolattal, hogy otthagyom és legalább egy esélyt adok magamnak a szabadságra, de sosem merem megtenni. Remélem néha, hogy kirúgnak és akkor feladhatok mindent, de közben félek is tőle. És így a napi kiadások, a "fennmaradás" egyre nehezebb. Tudom, elcsesztem az életem, de már késő változtatni rajta. Szépen hangzik, hogy lehet, de ez nem reális. Minden ami "előrejutás" volna az pénzbe kerül és az élőhelyemről szinte megoldhatatlan a legtöbb, vagy nem tudok róla. Esetleg "szart sem ér" csak jól hangzott. Sosem tudtam mit kezdjek az életemmel. Most sem.

Még a saját vágyaim sem ismerem már, ha a rövidtávú szükségleteim kivannak elégítve, akkor csak pár "álmom" marad amik elérhetetlenek. Egyszer kiadni egy regényt ami által megismernek és elismernek mások. Egyszer szerelembe esni vagy legalábbis szeretni és szeretve lenni. Persze ehhez is pénz kell és olyan mentalitás ami nekem sosem lesz, mert nem vagyok olyan, mint amit mások elvárnának. Nem vagyok "elég jó". Néha nem is tudom mi az amire vágyom, csak valami megnyugtató érzés, valami olyasmi amit gyerekként éreztem - az hiányzik. Nem érzem magam biztonságban, állandóan úgy ver a szívem, mintha felakarna robbanni, hiába szedek rá gyógyszert. Ezt a stressz és a félelem okozhatja, nem a túlsúly vagy a többi fizikai problémám.

Emberi kapcsolatok: Távoli kollégák, pár régi cimbora - szintén távol és 1-2 rokon vannak akik talán még úgy-ahogy törődnek velem, de ők sem igazán. A magányt érzem. Nem az egyedüllétet, hanem a magányt. A félelmetes, hideg magányt, amitől sokszor álomba sírnám magam - ha tudnék aludni, ami bizonyos napokon kihívásnak tűnik. Hiányzik az amikor jól aludtam és tudtam álmodni. Az amikor még úgy keltem fel, hogy "újabb nap, újabb élmények". Egy ideig öngyilkosságon gondolkodtam, de azzal csak állandósulna az amiben most élek. Viszont a mostaniból sem tudok kitörni.

Járok pszichiáterhez, aki ír fel antidepresszánsokat és egyéb gyógyszereket, de ezek szinte semmit nem érnek - az altatót leszámítva, ami néha túl hatásos is. De azzal meg nem merek élni, mert képszakadásig történik a dolog, hogy egy kicsit jobban érezzem magam. Aztán nem is emlékszem rá. De ezt mindenképp el kell kerüljem, ha szeretnék újra a vízszint fölé kerülni.

Egészségem sem a legjobb, bár hipochonder is vagyok. Lelki bajokon felül (teljes üresség és a kétségbeejtő jeges félelem váltakozása) sokszor érzem azt, hogy "haldoklom", szívverés, gyomorfekélyre emlékeztető dolgok, véletlenszerű hányások, durva köhögések.

Motivációm szinte semmi nincs, mindig igyekszem "rendbe hozni a dolgokat", "talpraállni", de sosem sikerül. Tudom, hogy az életem már sosem lesz jó, de megelégednék egy közepes boldogsággal is. Mert ez így... nem ismertem a félelmet idén januárig, amikor elemi erővel szakadt rám a magány és a reménytelen kétségbeesettség érzése. Félek. Időnként rimánkodva hazamennék a rokonaimhoz és bármit elvállalnék, csak velük lehessek, hogy ne érezzem ezt. De közben pedig szeretek önálló lenni és idegesítő lakótárs is lennék a számukra. Igazából "miattuk" és a halál utáni felfogásom miatt nem ártottam magamnak, de nem tudom mi történik, ha ők (anyám és testvérem) egyszer meghalnak. Senki más nincs az életemben, ismerkedni nem merek a külsőm miatt (és anyagilag is bukta, ráadásul nem rendelkezem a nememnek megfelelő "ideális" tulajdonságokkal sem).

Pszichológusra pedig nem futja, mert heti rendszerességgel számolva 10 ezer Forintot kérne el, ami havi szinten 40 ezer és ez valamivel több, mint a fizetésem negyede. Főleg, ha véget ér a moratórium és fizethetem a hitelt amit még a szüleim vettek fel a lakásra amiben élek (gyerekként is itt éltünk, csak én költöztem haza később, a munkahely és az önállósodás miatt).

Bocsánat a rinyálásért. Tudom, hogy idegesítő és lehet, hogy nem is hallgat meg senki. De nekem ez most kellett. Bocsi érte.