Mennyire normális, általános, hogy sokszor vannak olyan gondolataim, hogy egyszerűbb lenne meghalni, mint az élet szenvedéseit elviselni?

Mostanában full stresszben érzem magam, és állandóan eszembe jut, hogy minek ez a sok hajtás, ha egyszer úgyis meghalunk és minden felesleges volt.

Jelenleg végzős egyetemista vagyok, szakdoga írás, utolsó féléves kötelező tárgyas hajtás, szakmai gyak intézése (ez is stresszel, hogy covid alatt vajon mennyire fogok találni), nyelvvizsgára készülés (sajnos a nyelvérzékem nem a legjobb és ez is stresszel, hogy muszáj a diploma miatt), meg úgy eleve párkapcsolati stressz is van az életemben (se veled se nélküled kapcsolat évek óta, többszöri szakítás, de valamiért nem tudjuk egymást elengedni).

Másfelől magányosnak is érzem magam, még itthon élek, a családból mindenki eljár dolgozni, 1 éve lassan minden nap este 6-8-ig egyedül vagyok, és nincs kihez szólni. Sajnos igazi barátom sem sok van, a 80%-uk felületes érdekbarátság és ez is rossz.

Mostanában sokszor vannak olyan gondolataim, hogy egyszerűen jobb lenne meghalni, akkor nem lenne több negatív gondolat, több magány, több idegeskedés, hanem örök békére lelnék. Sajnos az alkoholhoz is egyre többször fordulok nő létemre. Itthon a távoktatás alatt egyre többször iszom sört így nap közben is, egyszerűen a kedvem sokkal jobb lesz és el is lazít, hirtelen szebben látom a világot, persze ez csak pár óráig hat. Alkesz nem szeretnék lenni, és félek, hogy ez az első lépés oda. A meghalasos gondolatoktól függetlenül nem mernék öngyilkos lenni.

Mennyire normalisak, hétköznapiak az ilyesmi érzések egy emberben, mindennapos szinten?