Depressziós vagyok hónapok óta és nem tudok tartósan boldog lenni. Mit tegyek? Ha nem öngyilkos leszek, akkor mi a megoldás?

Bármilyen nevetséges is, de hónapok óta hullámzik a hangulatom. Részben tudok örülni az apró jó dolgoknak, de másrészt meg elégedetlen vagyok az életemmel és megbántam dolgokat.

A hatalmas depresszióm azzal kezdődött, hogy édesapám meghalt pár hónapja. Ezzel részben összefügg, részben független tőle a problémám.

A legjobban az kínoz, hogy nem lettem orvos és nem tudom magam ezen teljesen túltenni. Mielőtt meghalt, azelőtt is elkezdődött bennem valami ilyen téren, de most már kínlódok.

1. Mindig az jut eszembe, talán jobban tudtam volna neki segíteni, például kutatómunkában meg PhD-ban kutathattam volna az ő betegségét és ezáltal valamelyest neki is segíthettem volna akár de legalább megpróbálhattam volna. Sose tudni, hogy épp ki mire jön rá egy kutatásban vagy mit talál ki.

2. Azért én igenis érzékelem, hogy a reál beállítottságú embereket többe nézik és nekem fáj, hogy például az orvos ismerőseimet a közös barátok, ismerősök többre értékelik és gimnáziumban is éreztem bizonyos tanárokon, hogy akik matekból, kémiából, fizikából nem jók, azokra kicsit máshogy néztek. NEM az orvosok néznek le engem és a nem orvosokat, hanem azok, akik nem orvosok.

3. Piacképes diplomám van, pedig bölcsész diploma, tudok majd ezzel is pénzt keresni, ezzel semmi probléma nem lenne, de valahogy engem most már nem annyira elégít ki, mert más munkát szeretnék csinálni most mint amit gimnáziumban tizenévesként akartam magamnak. Belső indíttatás van bennem, hogy inkább beteg embereken segítenék, gyógyítanék, nem a pénz meg elismertség vezet önmagában, egyszerűen most jöttem rá, hogy ez lenne az a munka, amire azt mondanám, hogy értékes és megéri miatta minden nap felkelni, bemenni és fáradtan hazamenni. A mostani munkám/tanulmányaim kapcsán ezt sajnos nem érzem.

4. Édesapám orvos volt és sajnálom, hogy nem lehettem olyan mint ő, olyan okos, hogy nem végezhetem az ő munkáját, hogy ebben nem hasonlíthatok rá jobban. :(

5. A családunkban sajnos sok volt a betegség, kiskorom óta ezt láttam és valahogy mostanában lett ebből is teljesen elegem. A nagymamám, édesapám, édesanyám, mindenkinél csak a betegségek évek óta, sok műtét, sok kezelés. Utólag nem is értem magam, hogy egy ilyen környezetben hogy nem akartam orvos lenni, hogy tudjak segíteni a családomnak és egyáltalán, hogy küzdhessek a fránya betegségek ellen a munkám során.

Utólag belegondolva teljesen úgy látom, annak ellenére, hogy tényleg piacképes a diplomám, hogy ha most kezdeném a mai fejemmel, mai tapasztalatokkal, mostani értékrendemmel és világlátásommal, akkor teljesen más irányba indulnék el gimnázium után, akkor is ha nem orvos lennék.

Ideiglenesen tudok boldog lenni, örülni valaminek, jelentkezek állásra ha van valami, az egyetemen próbálok jól teljesíteni, egy időre jól érzem magam, de nem tudok teljes mértékben túllendülni azon, hogy nem lett belőlem orvos.

Anyukám szerint túl kellene ezen tenni magam, mert hát mindenki kesereghetne azon, hogy nem lett orvos és amúgy is annyi orvos van, akik sajnos hiába orvosok, nem tudnak segíteni magukon vagy a családtagjaikon. Ismerünk orvosokat, akiknek a gyereke súlyos beteg (tartósan) vagy a testvére hal meg vagy az édesapja súlyos betegségben és mégse tudják meggyógyítani. Én ezt értem és tényleg borzalmas, ez nyilvánvaló, de bármilyen durva is, én ettől nem érzem jobban magam. :(

Fiatalnak fiatal vagyok, csak éppen már van diplomám, így az álomszakmámról már lemaradtam. Szerintem ezen sosem fogom tudni teljesen túltenni magam.

Ideiglenesen talán, de aztán megint előjönnek ezek az érzések. Pszichológushoz kellene mennem vagy mi a megoldás?

Kérlek titeket, hogy ne gúnyolódjatok és ne szidjatok, hogy minek nyafogok itt, mert így is elég boldogtalan vagyok, nem hiányzik ez is.