Mihez lehet kezdeni az óriási betegségtudattal?

Huszonévesen cukorbeteg lettem, 1-es típusú. Napi 4 inzulint jelent folyamatos diétával, illetve állandó kontrollal (pl napi 10-12 vércukormérés, párnaponta rosszullétekkel is) és gyakori orvoshoz futkozással. Hajlamom volt rá, más autoimmun betegségem is van. Vékony testalkatú vagyok, egészségesen éltem mindig is, nem érdemeltem ki.

Más ismerőseim dohányoznak 10-15-20 éve, alkoholizálnak, éjszakáznak, stresszes életet élnek, nem mozognak, és mégsincs semmi bajuk. Ezt nagyon nehezen fogadom el, hogy a környezetemben ilyen fiatalon én vagyok az egyik legbetegebb. Pedig én élek az egyik legegészségesebben.

Hónapok óta depressziós vagyok ez miatt. Van ismerősöm, aki 50 évig elélt cukorbetegséggel vígan, szövődmények nélkül, de az ilyenek ritka példák. A többség 15-20 év után elkezd lerokkanni, mert óhatatlanul jönnek a szövődményeik: veseelégtelenség, szemproblémák (akár vakság), idegi- és érproblémák (pl láb érzéketlenné válik, akár le is veszik). Ha nálam is 15-20 év után bejönnek ezek, akár 40-50 éves koromra rokkant lehetek.

Gyerekem sincs még, fogalmam sincs, így hogy lesz. Képes vagyok-e egyáltalán szülni vagy gyereket nevelni így. Azt írják, többszöröse a fejlődési rendellenességek esélyének így, mint az egészséges nőknél.

Nagyon nehezen viselem.

Az ismerőseim szerint túlgondolom és túl negatívan látom. Szerintük, ha beadom a megfelelő mennyiségű inzulint, és odafigyelek, nem lesz bajom. De én tapasztalom, hogy nem ilyen könnyű. És a folyamatos orvoshoz mászkálást is nehezen bírom. Huszonévesen nem könnyű 1-2-3 havonta orvoshoz járkálni, nem-e vagyok szemkárosodott vagy jó-e még a vesém. Az orvos egyébként túl agilis, az asszisztensek pedig bunkók és ijesztegetők (pl azt mondták, előbb-utóbb szövődményes leszek úgyis).

Rokonok, ismerősök azt mondják, gondoljak a pozitív dolgokra, de ez most a lezárások idején nagyon nehéz. Még egy kávézóba sem tudok beülni beszélgetni valakivel. A családom messze lakik, 2-3 hetente találkozunk csak, nem igazán segítenek (ők félvállról veszik ezt, mert a családban még sosem volt cukorbeteg). Jó anyagi helyzetben vagyok, de ezt most nem tudom kihasználni. Az összes hobbimat tönkretették a lezárással (fotózás, túrázás, utazás), túl sokat vagyok itthon. Barátom nincs sok, ők sem tudják átérezni a bajom, mert mindegyikük tök egészséges.

Vajon tényleg pozitívabban kellene ezt szemlélnem? Ér ez a betegség ekkora betegségtudatot, hogy egész nap ezen kattogok és naponta többször sírok, hogy miért pont én? Jobb lesz ez idővel? Hónapok alatt egyelőre nem lett jobb.