Mihez lehet kezdeni az óriási betegségtudattal?
Huszonévesen cukorbeteg lettem, 1-es típusú. Napi 4 inzulint jelent folyamatos diétával, illetve állandó kontrollal (pl napi 10-12 vércukormérés, párnaponta rosszullétekkel is) és gyakori orvoshoz futkozással. Hajlamom volt rá, más autoimmun betegségem is van. Vékony testalkatú vagyok, egészségesen éltem mindig is, nem érdemeltem ki.
Más ismerőseim dohányoznak 10-15-20 éve, alkoholizálnak, éjszakáznak, stresszes életet élnek, nem mozognak, és mégsincs semmi bajuk. Ezt nagyon nehezen fogadom el, hogy a környezetemben ilyen fiatalon én vagyok az egyik legbetegebb. Pedig én élek az egyik legegészségesebben.
Hónapok óta depressziós vagyok ez miatt. Van ismerősöm, aki 50 évig elélt cukorbetegséggel vígan, szövődmények nélkül, de az ilyenek ritka példák. A többség 15-20 év után elkezd lerokkanni, mert óhatatlanul jönnek a szövődményeik: veseelégtelenség, szemproblémák (akár vakság), idegi- és érproblémák (pl láb érzéketlenné válik, akár le is veszik). Ha nálam is 15-20 év után bejönnek ezek, akár 40-50 éves koromra rokkant lehetek.
Gyerekem sincs még, fogalmam sincs, így hogy lesz. Képes vagyok-e egyáltalán szülni vagy gyereket nevelni így. Azt írják, többszöröse a fejlődési rendellenességek esélyének így, mint az egészséges nőknél.
Nagyon nehezen viselem.
Az ismerőseim szerint túlgondolom és túl negatívan látom. Szerintük, ha beadom a megfelelő mennyiségű inzulint, és odafigyelek, nem lesz bajom. De én tapasztalom, hogy nem ilyen könnyű. És a folyamatos orvoshoz mászkálást is nehezen bírom. Huszonévesen nem könnyű 1-2-3 havonta orvoshoz járkálni, nem-e vagyok szemkárosodott vagy jó-e még a vesém. Az orvos egyébként túl agilis, az asszisztensek pedig bunkók és ijesztegetők (pl azt mondták, előbb-utóbb szövődményes leszek úgyis).
Rokonok, ismerősök azt mondják, gondoljak a pozitív dolgokra, de ez most a lezárások idején nagyon nehéz. Még egy kávézóba sem tudok beülni beszélgetni valakivel. A családom messze lakik, 2-3 hetente találkozunk csak, nem igazán segítenek (ők félvállról veszik ezt, mert a családban még sosem volt cukorbeteg). Jó anyagi helyzetben vagyok, de ezt most nem tudom kihasználni. Az összes hobbimat tönkretették a lezárással (fotózás, túrázás, utazás), túl sokat vagyok itthon. Barátom nincs sok, ők sem tudják átérezni a bajom, mert mindegyikük tök egészséges.
Vajon tényleg pozitívabban kellene ezt szemlélnem? Ér ez a betegség ekkora betegségtudatot, hogy egész nap ezen kattogok és naponta többször sírok, hogy miért pont én? Jobb lesz ez idővel? Hónapok alatt egyelőre nem lett jobb.
"Az összes hobbimat tönkretették a lezárással (fotózás, túrázás, utazás), túl sokat vagyok itthon."
Este 8 és hajnal 5 között van kijárási korlátozás.
Fotózni, túrázni, utazni(országon belül) nem csak este 8 és hajnal 5 között lehet.
Már annyival is előrébb vagy sok cukorbetegnél, hogy te nem veszed félvállról a dolgot, hanem odafigyelsz magadra. Ha mindenki olyan lenne, mint te, akkor nem lenne ennyire leterhelve az egészségügy a szövődményes betegekkel. Nem a hozzád hasonlóknak szoktak szövődményei lenni, hanem azoknak, akik baxnak az egészre, nem tartják a diétát, nem mérik a vércukorszintjüket és az inzulint csak akkor adják be maguknak, mikor épp eszükbe jut.
Érdemes lenne új orvost keresned (akár magánúton is, ha van rá lehetőséged), aki veszi a fáradtságot, hogy normálisan beállítsa a cukrod, és esetleg egy dietetikust is, aki segíthet abban, hogy mikor mit ehetsz. Sajnos az a tapasztalatom (orvostanhallgatóként, nem betegként), hogy az állami egészségügyben, főleg a népszerű/sok beteget ellátó intézményekben sok orvosnak egyszerűen nincs ideje rendesen kivizsgálni és ellátni a beteget, csak pillanatnyi gyógymódokat nyújtanak, aztán ha rosszul vagy, akkor ott az ügyelet. Pedig ha tényleg csak egyszer vennék a fáradtságot, hogy kivizsgáljanak, beállítsák a gyógyszereket és mindent elmagyarázzanak, akkor egyrészt jobban éreznéd magad (és minimalizálnád a szövődmények esélyét), másrészt a mentális állapotodra is pozitív hatással lenne a dolog (mert mint tudjuk, a pszichés folyamatok is tudják befolyásolni a fizikai tüneteket).
Köszönöm, sokat jelent a válaszod orvostanhallgatóként.
Odafigyelek, talán túlságosan is. Elég lenne "csak" napi 7-8-szor mérnem a cukromat, én mégis 10-12-szer mérem. Nagyon odafigyelek, gyorsan szeretném megtanulni, amit lehet, hogy kivédjem a baleseteket. Mégis azt olvasom, sokaknak már a diagnózis után nem sokkal szövődményeik vannak. Ez aggaszt. Van olyan ismerősöm, aki 45 éves korára, kb 30 év cukorbetegség után vak lett és mindkét lábát levették. Illetve olyannal is beszéltem, aki 20 évesen neuropátiás lett (lábát nem érzi rendesen). Vagy az orvosom asszisztensei olyannal riogattak, aki 32 évesen vesetranszplantált lett. Én nem szeretnék így járni.
Érdekes, hogy több egészségügyis azt erősíti bennem, hogy nem feltétlenül kell jönnie a szövődményeknek, a diabetológián meg 1-2 asszisztens nagyon negatív légkörben azt mondogatja, hogy előbb-utóbb mindenkit utolér.
Együtt lehet élni vele, örülök, hogy az életem 90%-át megtarthatom ettől még, és igen, lehetett volna rosszabb is. Csak pl pont esküvő, majd gyerekvállalás előtt állunk, és ez nagyon megrémiszt.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!