Kényszeres önmegalázás-e ez, vagy mi egyéb lehet még?

Mi a neve annak a jelenségnek, hogy egy amúgy művelt és intelligens ember bizonyos emberek társaságában kényszeresen átvált egy viccelődő célú, valójában trágár és önmegalázó szószátyárságba, ami miatt később szégyenli magát és mindig megfogadja, hogy legközelebb nem adja önként és kéretlenül a legbutább tulkot, ami csak elképzelhető. Dühös magára és kétségbeesett, hogy minden egyes alkalommal blamálja magát mások, illetve egyes emberek előtt, mintha zavarában az értelme kikapcsolna, amig velük beszél. Mintha nem lenne képes irányitani a saját kommunikációját másokkal szemben a legelemibb szinten sem. Hiába próbál előre felkészülni a szóbeli kommunikáció alkalmaira, akár személyre szólón, sohasem tud úgy megnyilatkozni például egyes munkatársak előtt, ami társadalmilag elfogadható, jól nevelt, vagy bármely más szempontból normális lenne. Amikor velük beszél, otromba, meggondolatlan viccekkel és szánalmas ostobaságokkal traktálja őket, mert maga a beszélgetés ténye akkora izgalomba hozza, hogy abban a percben azt hiszi az agya, hogy ez a másiknál egy lazaságot, menőséget jelentő jó pont. Csak utána eszmél rá, hogy a sárga földig alázta magát újra, már megint. Ezért a kommunikativ attitűdje szófukar, kommunikációkerülő mogorvasággal váltakozik pl. egy munkahelyi közösségben, mert a mogorva szakaszban igyekszik visszafogni azt a belső ingert, amivel spontán nevetségessé tenné magát. Az a meglátásom, hogy ez nem egyszerű szorongás, vagy kényszeresség, hanem valami, ami annál több. Tud róla és mégsem képes uralni. Találkoztatok -e valaha hasonlóval?