Kapunyitási pánik, más is küzd ilyennel?

Én is így érzek. 24 vagyok, de már belefásultam az életbe. Nem tudok elköltözni a horribilis albérletárak miatt, viszont Pesten tanulok, és egy olyan városban élek, ahol kevés a munkalehetőség. Egyetem mellett nem lehet olyan munkát vállalni, amiből normális lakást lehet bérelni. Szobát meg nem akarok kivenni, mert az is viszi a pénzt, és azért mégiscsak jobb itthon lenni, mint idegenekkel lakni (mert nekem egy közeli ismerősöm sincs, aki szeretne vagy tudna Pesten lakni) csak az önállóság miatt, ha közben nem tudok félretenni.

Már biztos vagyok abban, hogy külföldre fogok menni, mert a diploma után (gyógypedagógia) kb. 150 nettót fogok keresni. Magyarul, ha itt maradok, az életben nem lesz saját autóm, lakásom, de még bérelni sem fogok tudni. Ha meg esetleg tudok majd a párommal, akkor sem lehet két alacsonyabb fizetésből normális ember módjára megélni, csak tengődni. Gyereket nem fogok szülni itthon, annyit már eldöntöttem, de sajnos attól még a saját sorsom (és más fiataloké) érdekel.

A fő probléma számomra is a kilátástalanság, és az, hogy abszolút nem látom, hogyan fogok előre jutni. (Na jó, látom... Sehogy.) Már néha az öngyilkosságon gondolkozom, mint reális választás, ugyanis ha végiggondolom, mi vár rám, akkor ara jövök rá, hogy marhára semmi értelme azért élni, hogy alamizsnáért dolgozz, majd meghalj.

Emberek, azt ugye tudjátok, hogy az elköltözéstől nem hagy alább ez az érzés? És hogy nagyon kevés problémát old meg. Vagyis bizonyos gondokat megold, de felvet újabbakat. Egy saját otthon is óriási felelősség, az albérlet is,

mert hónapról hónapra fizetsz egy óriási összeget. Itt vagyok, gyakorlatilag 18 éves korom óta nem lakom otthon, de fáj a felnőtt élet, fájnak a hétköznapok. Amint az oktatás “védőburkából” kijöttem, 1 éve, azóta nem tetszik itt kint és minden nap álomba sírom magam. Én inkább örülnék, ha lenne “mamahotel”, de sajnos nincs, és egyedül kell megoldanom a lakhatásomat amióta nem vagyok kollégista. Gyűlölöm ezt a monoton, felelősségekkel teli életet, amikor naponta 200 alkalmad van rá, hogy elszúrj mindet egy rossz döntéssel. Ránézek a saját arcomra és az elmúlt évben rengeteget öregedtem, besavanyodtam. Nem így képzeltem el, hanem úgy, hogy fix munkahelyem lesz ahova szeretek járni, könnyen tudok váltani ha nem tetszik, és hogy a tanulás, amibe éveket öltem, megtérül. És nem egy nyúzott nyanya leszek ilyen fiatalon. Mondanom sem kell, hogy semmilyen elképzelésem nem teljesült.

Én itt vagyok 25 évesen, jelentem, ugyanebben vagyok és jelenleg nem úgy tűnik, hogy változni fog ez az érzés, de bízom benne.

Többiek hogy vannak vele jelenleg? Változott valami?