Ha a napi hangulatom az öngyilkosság tervezése és búcsúlevél írása, valamint a tudományos paradigmaváltások tervei között ingázik, akkor egy tízes skálán, ahol 1=idióta és 10=bipoláris, hol helyezkedem el?

Az idióta és a bipoláris nem egy lineáris skála. van 1 ember, aki idióta, van egy, aki bipoláris. Van egy, aki normális. Van egy, akinek gondjai vannak, de tagadja. Van egy, akinek gondjai vannak, és másra sem képes koncentrálni. És vannak, akinek gondjai vannak és meglátja a jót és a lehetőséget és tud segítséget kérni.

Én 32 éve naponta gondolok az öngyilkosságra. Van, hogy 5 percenként.

Sosem gondoltam búcsúlevélre. Nem a többiek miatt akarok öngyilkos lenni. Egyszerűen csak fáj a létezés és van, hogy évekig egy jó szót nem kapok senkitől, miközben nagyon sokat teszek a cégemért, a munkatársakért, az ügyfelekért, azokért, akik velünk dolgoznak, de nem a mi részlegünkön. Rendszeresen tisztítom a lakókörnyékemet, és az egész várost, ahol járok gyomtalanítom. Egy "jónapot" nem hangzott el a jelenlétemben éveken keresztül. egy "Köszönöm", egy "szép munka" nem hangzott el 1.5 éven keresztül az életemben. Miközben minden nap megkaptam: te nem értesz ehhez - miközben én javítom meg mások hibás munkáját. Minden nap megkaptam, hogy nem vagy elég értékes, miközben 40%át kapom annak a pénznek, amiket a Hays bérmutatók mondanak a cégemre és még 2 éve 70ezerrel csökkentették a fizetésemet is....

Szóval az élet szar.

Közben látok szép virágokat; csicsergő madarakat; fiatalokat, akik átadják a helyüket az időseknek; dohányosokat, akik csikket a csikk gyűjtőbe dobják; buszt, ami megvárja a rohanó utast; embereket, akik szólnak másoknak, hogy nyitva maradt a táskájuk; kutyusokat, akik egy darab bottal a szájukba csóválják a farkukat.

A világ tele van apró örömökkel, szimpla dolgokkal.

Ezt megtalálni nem könnyű, de ott van. Figyeld meg.

Búcsú levélről meg ez jut eszembe: [link]