Ki lehet nőni az Emetofóbiát? Vagy esetleg legyőzni?

kinőni nem tudsz belőle, viszont akaraterővel legyőzheted! Valóban butaság, bár az elménk nagyon durván képes játszani velünk...

Anyuddal szerintem beszéld meg, ha túlreagálja ne törődj vele, te tudd hogy ez nem olyan komoly dolog mint ahogy anyukád fog hozzáállni. Javaslom keress fel egy pszichológust!

Üdv!

Én egy 17 éves lány vagyok. 5 éve volt, hogy úgy teleettem magamat, hogy hánytam utána azóta kórosan félek a hányástól. Eleinte elviselhető volt napi 1x-i hányinger, sírtam egyet és jobban lettem, de ahogy telik az idő egyre rosszabb, pedig azt hinné az ember, hogy ahogy nő, úgy növi ki az egészet, hát sajnos nem. A nap 15 órájába hányingerem van, félek buszra szállni, utazni, hosszabb utakra elmenni, enni, jól érezni magam. Nagyon rossz, pedig imádok enni, meg is látszik pöppet rajtam, de a következménye ha eszek az, hogy hányingerem van. :( Anyának elmondtam nem egyszer nem kétszer, hogy miért vagyok folyton rosszul, de ő a tejcukor érzékenységemre fogja, de nem értem mért, mert ha nem eszek tejcukros dolgot akkor is rosszul vagyok. :( Hihetetlenül rossz érzés, és kikészítő, az életembe minden simán menne, ha nem lenne folyton hányingerem. :( És amit fent leírtál nálam is ugyan azok a dolgok vannak "ha 5 másodpercen belül átülök a fotelbe nem fogok hányni" olyan hülyeség, de még is átülünk a fotelba, kérlek segítsetek. :(

Szerintem ki lehet. Egyébként hasonlóan vagyok vele én is már nagyon régóta, de úgy érzem, sokat javult a helyzet... Legalábbis kiskoromban úgy voltam vele, hogy ha hányingerem volt, bőgtem, hisztiztem, mert rettegtem tőle, ha valaki hányt mellettem vagy valahol a közelben, totál kész voltam egész nap, nem bírtam túltenni magam rajta. Mostmár valahogy úgy vagyok vele, hogy van az a normális hányinger, hogy túl sokat ettem, de nem lesz semmi, meg van az, amikor tudom, hogy tényleg hányni fogok. De olyankor tényleg olyan szarul vagyok, hogy az sem érdekelne, ha a tető rámszakadna. Olyankor mindegy, ha hányok, csak legyen már vége. Olyan egyébként sosem volt, hogy nem mertem emiatt enni (az megint egy másik téma nálam...), a kaják szavatosságát viszont még mindig ellenőrzöm evés előtt. Szóval olyan szinten már sikerült túljutnom a dolgon, hogy nem zavar, ha én csinálom. Lehet egyébként, hogy az is segített, hogy amikor túlestem rajta, azt sikernek könyveltem el. Sikerült, túlvagyok rajta, és még élek... (Ez nem azt jelenti, hogy szeretek hányni. Ugyanúgy utálok továbbra is, de nem rettegek már.)

Ha esetleg valahol véletlenül belefutok neten egy ilyen képbe vagy videóba, elintézem annyival, hogy "fúj de gusztustalan", aztán továbbtekerek. Ez is lényeges javulás, mert régen simán órák kellettek, hogy túllegyek rajta. Ez persze nem azt jelenti, hogy élőben is ilyen könnyen túlvagyok a dolgon, de amikor ki tudom kerülni a helyzetet, akkor mindenképpen kikerülöm. Például nem utazom olyannal autóban, akiről tudom, hogy utazási beteg. (vagy hogy hívják ezt...) Viszont vannak kikerülhetetlen helyzetek is, ilyenkor megpróbálok magamra koncentrálni, meg elterelni a figyelmemet hülyeségekkel... persze nem igazán segít, de legalább próbálkozom.

Ilyen kényszeres valami nálam is van, bár nekem nem konkrétan az emetofóbiához kapcsolódik, hanem sokminden más hétköznapi dologhoz. Például függöny behúzása, lámpák föl-le kapcsolása, kényszeres ima, és akkor mindig mondom, hogy ez meg az fog történni, és jó lesz. Baromi idegesítő, de nem tudok leszokni róla.

Olvastam valahol, hogy az emetofóbia sokszor kapcsolódik ahhoz, hogy az ember úgy érzi, hogy nem tudja minden helyzetben kontrollálni az életét, mert ez egy elég kiszámíthatatlan dolog. Szóval szerintem ez a kényszeres dolog ilyen hasonló betegség, mert úgy érzi az ember, hogy így bebiztosít magának dolgokat.

Hallottam olyanról, hogy valakinek annyira súlyos volt a fóbiája, hogy már a böfögéstől is rettegett. Azért ez megnyugtat, hogy vannak sokkal súlyosabb esetek is, másrészt az is mindig eszembe jut, hogy kerültem már jó néhány ilyen szar helyzetbe, amikor nem tudtam előre kiszámítani, hogy mi lesz, és ott voltam akkor, amikor nagyon nem akartam, és mégis élek még...