Azt hiszem depresszios vagyok?

elsosorban le szeretnem szogezni, hogy 16 eves fiu vagyok, kollegista, jelenleg kozepiskolaban elso osztalyos.

mindez 5 eve kezdodott, alsoban rengeteg baratom volt, kiktol felsoben hirtelen eltavolodtam, barmifele indok nelkul is.

bevallom, ano csinaltam par kinos dolgot, melyekert csufolodas is ert, de akkor meg nem fogtam fel, e tetteknek milyen sulya lesz. azt hittem, idovel mindenki leszall rolam. ami mondjuk be is kovetkezett, de mindenkinek megmaradt az elkepzelese rolam a regen hallottak alapjan.

lassan veszitettem el a barataimat, volt par evfolyamtarsam, kikkel meg 6. - 7. osztalyban is neha osszefutottam.

szinte mindig egyedul voltam, iskola utan itthon, a negy fal kozott toltottem a napjaim tovabbi reszet, kb. 2 even keresztul. eleinte ez nem zavart, kifejezetten elveztem, hogy tobb dologra jut idom, de a hosszu egyedulletnek nyilvan meglettek a kovetkezmenyei.

az osztalyban csendesnek es visszahuzodonak voltam titulalva, es mivel jol tanultam, volt egy idoszak, mikor szivesen is osszesugtak rolam. de tovabbra sem tanusitottam ennek a helyzetnek nagy figyelmet, mert par tavol elo baratom motivalt.

8. osztalyban (2017 - 2018) a lelki eletem elkezdett rohamosan leepulni, mindenhol hulyenek es kirekesztve ereztem magam, undorodtam a kulsomtol, es rajottem, mennyire sok ember szemeben kinosnak vagyok elkonyvelve, ismeretseg nelkul is.

nem tudtam onmagam lenni az iskolaban, szorongtam, es kezdeti depresszio jeleit vettem eszre magamon. nehezemre esett lemenni a boltba, egyfolytaban faradtsagot ereztem, az erdeklodesem a barataim irant elhervadt. megfelelesi kenyszer is kialakult nalam, minden baromsagot tulgondoltam, ugy ereztem, en vagyok a hibas mindenert. ezek a gondolatok a mai napig egyfolytaban velem vannak, es nem enyhultek.

2018 nyaran talalkoztam a nemreg emlitett tavoli barataimmal, es keptelen voltam onmagamat adni eltottuk. alapjaraton egy hatarozott, szokimondo, oszinte, nagyszaju, szorakozo tipusu, kommunikativ fiu vagyok celokkal, de egyszeruen, ha tarsasagban vagyok, keptelen vagyok elengedni magam es az igazi enem mutatni az embereknek. rohejesnek erzem magam es iszonyat gyerekesnek, ha masokkal vagyok.

nem magyarorszagon lakom, nalunk az altalanos 9. osztalyig tartott, es mondhatni iden egy poppet sikerult erosodnie a lelkemnek. tobb osztalytarsammal rendezodott a viszonyom, es a kibeszeles mar nem ment a hatam mogott. sokan megbanast ereztek, amiert regen ugy viselkedtek velem, ahogyan.

szeptembertol vagyok kollegista, ahol a hangulatom nagyon valtozo, egyszer fent, egyszer lent. volt pelda, amikor teljesen el tudtam engedni magam, es szartam mas velemenyere, de volt, mikor a vagdosason elmelkedtem.

sok baratom lett, akikben megbizok, es mar kevesbe is erzem a megfelelesi vagyat, viszont a kenyszergondolataim, mint ahogyan emlitettem, jelenleg is az eletem reszehez tartoznak. szorongasom cseppet enyhult, de onmagam adasa nagy harc szamomra a mindennapokban jelenleg is. nem egyszer hataroztam mar el magamban a valtozast, es nagyjabol tudom is, mit akarok, tarsasagban megis elveszettnek erzem magam.

tegnap este volt egy eros onutalat erzesem, es mar nem birom. szuleimnek mindezt nyaron meseltem el, es megbeszeltuk, hogy ha a helyzetem nem fog javulni, felkeresunk egy pszichiatert. ugy erzem, o talan tudna segiteni, mert mar tenyleg nem birom, hogy konkretan a lelkem ongyilkosa vagyok.

esetleg ha valakinek volna valamilyen tanacsa, azt szivesen elolvasnam. mit lehet kezdeni a kenyszergondolatokkal? elhataroztam, hogy az uj evben vegre oszinten boldog leszek, es megteszek minden telhetot a gyogyulas erdekeben.