Azt hiszem, hogy depressziós vagyok, és fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Mit tehetnék?

Ez az egész körülbelül január második fele óta tart. Először csak lehangoltnak éreztem magamat, rágtam a körmömet, azután egyre jobban belesüllyedtem a gondjaimba. Kívülre nem mutatok semmit, és úgy tűnik, senki nem is veszi észre, hogy egy láthatatlan álarcot viselek a közösségekben, mert eddig két ember kérdezte meg, hogy van e valami bajom. Én azt hazudtam, hogy nincs.

Rengeteget vagyok beteg, az elmúlt két hónap felét itthon töltöttem, mindig más miatt: fájt a hasam, émelyegtem, fülgyulladás, torokfájás, vagy köhögés.

Bármit kérdez, vagy tanácsol valaki a jövőmmel kapcsolatban, én egyetértően bólintok, de belül mardos a gondolat, hogy én akkor már nem leszek itt. Tudom, hogy nem fogok akkor élni, mert lesz egy pillanat, amikor már nem leszek gyáva, és nem lesz több erőm, és megölöm magamat.

A nagypapám hosszas betegség után meghalt, március elején, a szüleim még pár évvel ezelőtt váltak el, és eddig különösebben nem is volt gondom ezzel, de most valahogy ez is fájdalmasan érint. Minden emberre tükörként tekintek, és minden szavukba depressziót gondolok bele, pedig láthatóan nem szomorúak, de emiatt is rengeteget görcsölök, mert utálom a számomra fontos embereket szenvedni látni, most pedig csak ezt látom bennük.

Ráadásul nagyon könnyen fölidegesítem magamat mostanában, az elvesztegetett időn, egy rosszul sikerült szón, és így rengeteget veszekszek fontos emberekkel, ami lassan elviselhetetlenné válik. Egészen kicsi dolgok miatt is van, hogy több napig nem szólunk egymáshoz.

Állandóan szorongok a többi ember előtt, minden egyes hibás szavam, vagy egy-egy kétértelmű visszajelzés szöget ver a fejembe, és nem hagy nyugodni.

Vágom magamat, de csak a combomat, és nem mélyen, csak apró hegeket ejtek a bőrömbe, mert a véremet látva rájövök, hogy én egyszerűen nem tehetem ezt, mert mit fognak gondolni az emberek, ha meglátják.

Alig eszek, ami miatt vészesen fogyok, három napja pedig nem igazán iszok, ami miatt teljesen kikészülök, és lassan kiszáradok. De képtelen vagyok rá, annyira utálom magamat, és az életemet, hogy szeretném sanyargatni magamat, és azt akarom, hogy lassan, szenvedve haljak meg.

Alig alszom a rémálmaim miatt, amelyekben a szeretteim meghalnak, vagy éppen egy huzamban több, mint tizenkét órát is az ágyban töltök. Viszont körülbelül fél hónapja hallucinálok. Horrorisztikus lényeket az út szélére, amikor kocsiban ülök, vért, és hullákat. Amikor kinyitok egy ajtót, mindig félek, hogy mi vár mögötte, bár akárhányszor félek valamitől, már meg tudom magamat nyugtatni, hogy kit érdekel, hogyha meghalnék. Néha apróbb pánikkitöréseim vannak.

Rengetegszer lezsibbadnak a végtagjaim, nem bírom a terhelést, remeg a kezem, fáj a fejem, fáradt vagyok, néha mindenféle ok nélkül hevesebben ver a szívem, és nehezen kapok levegőt, olyan érzés, mintha súlyokat helyeztek volna a mellkasomra.

Jobb napokon ki tudom sírni magamat, este, mindentől elzárva, ekkor legalább kiadom magamból a feszültséget, de legtöbbször már ehhez sincs erőm, és egyszerűen már annyira elegem van, és annyira fáj, hogy sírni sem bírok.

Úgy érzem, nem fogok tudni teljesíteni, csúnyának gondolom magamat, és reménytelennek, az írásba menekülök, de lassan ez az egész életem, a gép előtt ülni, és pötyögni, de ez így egyáltalán nincs rendben. Egy magam köré kreált fal mögé bújok, és ennek tudom, hogy nem lesz jó vége, mert legtöbbször a karakterek fejében még baljóslóbb dolgok lakoznak, és azt hiszem, túlságosan beleélem magamat, így néha az ő problémáikat is magamra vállalom.

A tanulmányi eredményeim romlanak, pedig most fontos lenne pár jó jegy, és van szabadidőm, de az elmegy felesleges dolgokra; ülök, nézek ki a fejemből, és csak szenvedek.

Kívülállónak érzem magam a barátaim között, egyre többször van olyan nap, amikor olyan dogokról beszélgetnek, amikhez nem tudok hozzászólni, ők pedig észre sem veszik, vagy ha mégis, jönnek az erőltetett kérdések, mert alig van közös témánk. Úgy érzem senki nem ismer, és fogalma sincs az embereknek arról, hogy ki vagyok, vagy mik járnak a fejemben. A szavak egyre inkább kicsúsznak az irányításom alól, és nincs erőm, hogy visszatereljem őket, így csak egy fáradt bólintásra futja, és egy erőltetett ál-mosolyra.

Igazából csak pár ember miatt nem öltem még meg magamat, és mivel nem merem megtenni, pedig már ezerszer írtam búcsúleveleket (amik összetépve a fiókomban hevernek, emlékeztetve arra a rémült pillanatra), és milliószor ültem a hideg kést a bőrömhöz szorítva a csempén.

Senki nem tud erről az egészről, és az állandó megfelelési kényszerem miatt nem is akarom elmondani senkinek. Félek pszichológushoz járni, de biztos vagyok benne, hogy valami gond van velem. Őrültnek érzem magamat. Valamilyen szinten föl akarom hívni magamra a figyelmet, de a szavaimmal képtelen vagyok, mert nem tudnám senkinek elmondani a helyzetet. Túlságosan félek attól, hogy csalódni fognak bennem, de nem akarok meghalni, vagy egy elmegyógyintézetben, begyógyszerezve végezni, pedig úgy érzem, hogy efelé tartok.