Tulajdonképpen miért baj az, ha valaki eldönti, hogy fiatalon akar meghalni?

[link]

Próbáld meg ezt!!!! Aztán menj külföldre!

Hazakísérőtelefon? Na nemár, az nem lelkisegélyvonal, amit felhívhatsz bármikor bármilyek ürüggyel, hanem ez konkrétan arra lett kitalálva, hogy ha adott esetben valaki egyedül megy haza, pl este sötétben, és nem érzi magát biztonságban, legyen kihez beszélnie.

Ne hívogassuk lelki gondokkal őket.

Bocsi az offért. Kérdező, első körben menj el pszichológushoz. Ha másra nincs is energiád, az rendben van, elhiszem, vogy lehúznak a negatív érzések, és ezeket nehéz egyedül megoldani. Sokan akár a héten is tudnának fogadni, aztán ha a pszichológus úgy látja, akkor tovább tud küldeni pszichiáterhez.

Szabó Péteres bölcsesség... de cuki vagy. :)

Egyedül jöttem ki az anorexiából ÉS depresszióból, kevesebb, mint 20 évesen. Egyéb kifogás?

"De leginkább arra, hogy szabad legyen egyáltalán felvállalnom ezt az állapotot és mondjuk azt érezzem, hogy az apám aggódik értem és látja, hogy valami nincs rendben és fontos neki az egészségem. Meg azt, hogy számítok valakinek. Valahogy az az érzésem, hogy senkit nem érdeklek igazán. "

Te figyelemfelkeltésből vagy depressziós, azért, mert nem kaptad meg apukád figyelmét, és tőle, illetve mástól is ezt várod. Ezért hívogatod a lelkisegély vonalakat, és írsz ide nekünk, mert arra a figyelemre, sajnálatra, szeretetre, megértésre vágysz, amit apukádtól nem kaptál meg, de ezt más nem tudja megadni neked. Ez a fiatalon meghalni duma is egy figyelemfelhívás, hogy hahó - itt vagyok!

Azzal, hogy nyalogatod a sebeidet, magadnak adod meg ezt a fajta törődést, amit hiányolsz, de ez sehová nem vezet. Kapaszkodsz a betegségtudatba, és nem akarsz kijönni belőle, mert akkor nem lenne aki pátyolgat, te a saját magad pátyolgatásából táplálkozol. Addig, amíg az önképed másoktól függ, amíg az határoz meg téged, hogy apád nem vesz észre, nem fogsz meggyógyulni. Ezt el kell engedned/fel kell oldanod. Megértem az érzéseidet, gáz, hogy a szüleid ilyenek, nem mindenki alkalmas arra, hogy jó szülő legyen, de ne engedd, hogy ez határozza meg azt, hogy kinek látod magad! Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok értékes tulajdonságod van, és szeretnéd te is, hogy mások meglátnák ezt, de először is magadnak feleljél meg. Vagy elengeded a szüleidet, nem vársz tőlük olyan érzelmeket, amikre szükséged lenne, amiket nem tudnak megadni, elfogadod a körülményeket, vagy elmeséled apádnak ezt az egészet. Vagy ez, vagy az, különben nem fogsz meggyógyulni. Ahhoz, hogy meggyógyulj, elsősorban neked is akarnod kell.

Engem is kezeltek, szorongással, depresszióval, szociális fóbiával, végigmentem ezeken a dolgokon. Tudom, hogy amikor benne vagy a fenekén ennek az egész posványnak, nagyon nehéz, de van kiút ebből.

13-as vagyok.

Tökre átérzem a helyzetedet, sajnos én is úgy érzem, a szüleim feldolgozatlan szarságai rajtam, rajtunk gyerekeken csapódtak le, és most a saját életemet meg lelkivilágomat próbálom rendbetenni, PLUSZ azokat a dolgokat amiket ugye a szüleim nem dolgoztak fel és ezáltal szépen "rámhagyományozták" őket, azokat is valahogy rendbetenni. Hát nem egyszerű feladat, az biztos.

De attól sajnos még senki nem tett előre egy lépést sem, ha a szüleit/ a világot / a társadalmat / Istent hibáztatta azért, ahol épp van.

27 éves vagy. Lehet szar volt a gyerekkorod és nem olyanok a szüleid, amilyennek szeretted volna őket, de ha őket nem is tudod megváltoztatni, minden adott ahhoz, hogy magadat igen. Attól, hogy keseregsz azon, hogy az apád nem figyel rád, attól nem fog semmi történni, csak még mélyebbre süllyedsz az önsajnálatban és depresszióban. Testi tüneteid vannak, oké, és valószínűleg még lesznek is egy darabig, amíg nem kezdesz el valamilyen terápiát; de nem az a megoldása a dolgoknak, hogy akárhányszor remegsz, izzadsz, gyűlölködve a szüleidre gondolsz és mutogatsz, hogy "látjátok, ez miattatok történik!" (Lehet nem ez van, magamból indulok ki, mert én ezt csináltam)

Amúgy teljesen egyetértek az itteni egyik válaszolóval: vagy elengeded minden csalódottságodat, dühödet, elvárásaidat a szüleid felé, vagy mindent elmondasz nekik. Dönteni kell, hogy melyikbe akarst energiát feccölni. Én az utóbbi mellett döntöttem, mivel úgy éreztem, elengedni nem tudom. Persze a reakciójuk nem volt teljesen olyan, mint amire nekem szükségem lett volna, DE mindezek után már sokkal könnyebb volt elengedni és elfogadni, hogy hát ez van, b_szki. Ez van, ezzel én nem tudok mit csinálni, nem tudok mit kezdeni azzal, hogy ők milyenek, hogy milyenek voltak, de most már akkor koncentrálhatok jobban a saját életemre.

L/26

Még mindig 13-as vagyok

Amúgy olvasva az írásaidat, nekem úgy tűnik, a legnagyobb gond, hogy zéró kommunikáció van a családotokban, annak, hogy apádnak fingja sincs arról, hogy te hogy vagy, annak is 2 oldala van: ő nem figyel, de te meg nem nyitod ki a szádat. Próbáltad már, hogy leülsz vele, és elmondod neki, amiket ide leírtál? Persze írhatod, hogy ugyan te aztán nem fogod megadni neki azt a luxust, hogy mesélj neki magadról, ha egyszer ennyire leszar, de valójában ez sem fogja semerre mozdítani az ügyet. Azt mondod, 0-24ben dolgozik, nem lehet, hogy azért, mert azt érzi, hogy valójában senkinek nincs szüksége rá, és a munkájába menekül? (Mivel ugyebár semmit nem osztotok meg egymással) Ez csak egy felvetés.