Van itt olyan, akit fiatalkori kiégéssel vagy depresszióval kezeltek?

Te vagy az, Lacám? Hagyd a fenébe. Mi is voltunk húszévesek és mi is ugyanilyen kíméletlen magabiztossággal tudtunk mindenkinél mindent jobban. Így van ez, mióta világ a világ.

Egyébként meg valahol talán igaza is van a kislánynak. Mesélek valamit, hogy értsd. 1998 tavaszán a Felső-Tiszán csúnya árvíz volt. Mi akkor 40 évesek voltunk. Egzisztenciálisan, család terén is a topon. Megengedhettem magamnak, hogy a tomboló tettvágyamat önkéntes munkával csillapítsam. Összeverbuváltam pár havert, felmentünk Tarpára (ott volt a legnagyobb gáz) pár napra, menteni a menthetőt, a szegény emberek kis vagyonkáját. Egy este, mikor dideregve szárítgattuk a szarrá ázott ruháinkat, Nyéki Tibi, Tarpa polgármestere, aki akkor már 72 órája talpon volt, hozott nekünk forró teát. Tőle hallottam,, és azóta is számtalanszor rácsodálkoztam a z igazságára.

Azt mondta, a tudást egy luftballonnak, az ismeretlent a levegőnek kell elképzelni. Minél több ismeretlent sűrítünk a lufiba, az annál nagyobb lesz, tehát egyre nagyobb felületen érintkezik az őt körülvevő ismeretlennel. Tehát minél többet tud valaki, annál inkább ráébred, mennyire kevés is az, amit tud. H innen nnézzük, akár igaz is lehet a leányzó kritikája.