Ahol a szülői kivételezés miatt rossz a testvérek kapcsolata, ott mi a teendő?

Ha próbáltál az érintettekkel higgadtan beszélni többször. Ecsetelted az érzéseidet ezzel kapcsolatban, és hogy hosszabb távon ez miért rossza a testvérednek, és ezt nem értették meg a szüleid úgy, hogy tettek is volna a helyzet javulásáért érdemben, akkor egyet tehetsz.

Ki kell lépni belőle, és a lehető leghamarabb elköltözni. Sajnos vannak még olyan primitív lények, akiknél csak a fiú a gyerek.

Mi mindketten lányok vagyunk, és a hugommal kivételeztek mindig, de mindig, következetesen csak ő volt a jó, a tökéletes, a hercegnő. Pocsék volt az egész gyerekkori kapcsolatunk, kb. egy pohár vízbe bele tudtam volna fojtani, ami nem is csoda (pszichológus szerint sem). Nálunk felnőtt korban is megvan a távolságtartás, soha nem lettünk jó testvérek. Én N/48, hugom N/43.

Nagyon nem lehet mit tenni amúgy, én amint tudtam, (munka mellett végzett főiskolai tanulmányaim befejezése után) elköltöztem a szülői házból.

Nálunk is ez volt, mindenhol az öcsém volt a kiskirályfi, bármit megtehetett. Mai napig olyan dolgokat megenged magának, hogy csak pislogok, mikor hallom.

Nem beszélünk egyáltalán. Ha egy-egy családi eseményen összekerülünk, akkor sem.

Amennyiben a lany mar nagykorunak szamit,torekedjen arra hogy talaljon munkat es koltozzon el.Legyen fuggetlen a csaladjatol.Sajnos mai is vannak nem is egy helyen olyan allapotok mi szerint a lany ertektelen,a fiu pedig "kiskiraly".Ezen nem tudsz valtoztatni.Menekulj mihamarabb.Sosem fog valtozni a helyzet.Nalunk a parom a ferfi a testvere lany.A lany az Isten nalunk ot meg soha de soha nem szerettek mert fiu lett.5 ev utan sikerult elszakasztanom a csaladjatol,akik csak fajdalmat,szenvedest,es minden rosszat okoztak neki.Tolem tarthatja a kapcsolatot veluk,azt csinal amit akar nem szolok bele,de vegre megerti mindegy mit tesz sosem lessz jo nekik mint a te esetedben csak forditva.Itt a fiut nem szeretik

O mar 25 eves....nehez volt de sikerult felnyitnom a szemet.

Mintha csak rólam és a bátyámról írtál volna :D

Régen nagyon martuk a másikat, nálunk is az a vak hit, hogy a férfi az VALAKI, míg a nő egy senki. Az a baj, hogy a család nőtagjai is ezt támasztották alá a szolgai viselkedésükkel, azzal, hogy engem befogtak kapálni is simán, őt meg nem. Aztán ő elment egyetemre, amiről azt hitte, hogy röhögve megcsinálja, bár már az érettségi se volt annyira fényes. Ez volt az első, amikor normálisan kezdett viselkedni. Én elköltöztem egyetemnél, diákmunkáztam és koli, csúnya veszekedés is volt belőle, mert én nő vagyok, ostoba, bár osztályelsőként végeztem (akkor még hittem abban, hogy kapok valami elismerést/dicséretet). Jelenleg a phd-mat végzem, míg a bátyám az 5. szakba kezdett bele (immár fizetősen, amit a szülők fizetnek) immár 8. éve.

Mai napig azt tartják a családban, hogy NEKI van esze, nekem nincs, én csak szerencsés voltam, biztos nem volt nehéz a bsc és msc. El se jöttek a diplomaosztómra :(

Viszont javult a viszonyunk a tesómmal. Nem lettünk puszipajtások, de így felnőttként legtöbbször képesek vagyunk normálisan beszélgetni, ha segítséget kér valamelyikünk, akkor a másik segít stb. Mindig lesz köztünk egy ék, de képesek vagyunk kulturáltan, néha már-már jókedvűen viccelődni egymással. Ehhez neki is és nekem is fel kellett nőnöm.

5-ös, ez bonyolult. Engem nászéjszakén összehoztak, éretlenek voltak még, igazán egymást sem szokták meg (akkoriban nem volt elfogadott házasság előtt együtt élni). Púp voltam a hátukon, albérletben, gyes sem volt. (Nagyanyámhoz voltam odavágva).

Tesóm rá 5 évre jött, már volt lakás, kényelmes(ebb) élet.

A pszichológus szerint nekik önigazolás kellett, mert ép eszű anya másképpen nem tudná feldolgozni, hogy a gyerekét 6 hónapostól 5 éves koráig a nagyi neveli. Ezért engem "le kellett értékelni" a szüleimnek, hogy mentséget találjanak maguknak. (Valahogy így magyarázta nekem a pszichológusnő.)