Miért ciki sok kamasznak a kistestvérével lenni?

Nekem nem ciki volt annó mikor 10-15 éves voltam, hanem teher. Szerettem és szeretem a húgomat, de nem tudtam mellette elbiciklizni a többiekkel messzire, elkölteni a dugi pénzemet, káromkodni és hülyeségeket csinálni, mint a gyerekek, ezért egy idő után kilökődtem a közösségből (ami nem feltétlenül probléma).

Azthiszem ilyen korban szeretnéd kitalálni, hogy ki is vagy, felvenni egy szerepet amit kicsit nehezebb tartani mikor ott a tesód. A tesód aki látta mikor betegen lehánytad a bokádat és mikor először sminkelni próbáltál. Nem tudod előtte megjátszani magad és amit cikinek érzel az pont te magad vagy.

(Kb két éve több időt töltök a testvéremmel mint anyánk, mivel ő elköltözött. Így végig kellett menjek azokon a folyamatokon ami szerintem egy nemkívánt terhességnél jöhet még elő. Mindenesetre rengeteget tanultam a türelemről és az őszinteségről amíg "neveltem" őt. Ez csak egy kis háttérinfó, remélem a fenti válasz hasznos volt.)

Nem ciki, csak útban van és ez rohadt idegesítő... én úgy 15 éve voltam kamasz, de emlékszem a halálom volt, h bárhova mentem volna (biciklizni, sportpályára, akármi) barátokkal, mindig jött a “vidd a húgodat is”. Nem lehetett semmit csinálni, egy normális kosármeccset nem tudtunk lenyomni, mert a húgom ott volt, és (nyilván) játszani akart... még beszélgetni sem tudtunk rendesen, hiszen egy kamasz nem a kishúga előtt fogja kitárgyalni, hogy épp ki tetszik neki, és mi történik az illetővel - ebben a korban ezek, és egyéb érzelmi “válságok” mindenkire tartoznak, csak a családra nem, nem mellesleg a kicsi rá is tesz egy lapáttal, ha elkezdi cikizni a nagyot ezek miatt, meg persze beszámol a szülőknek is mindenről, amit hallott... egy kamasznak ez világi kínszenvedés, de tényleg.

Természetesen pár év múlva már láttam, hogy nem a húgom tehet ezekről, hanem anyám, de egy időben rendesen utáltam a “kis szarost”, amiért mindig mindenhol ott van, és nem lehet egy perc nyugtom, “felnőtt életem” tőle.

Még valami: míg egy kisgyereknek folyamatos figyelemre, társaságra van igénye, addig egy kamasznak kell(ene) a privát szféra, egyedüllét is. Hányszor volt nálunk is olyan, hogy a besötétített szobában hallgattam a zenéimet és merengtem a világ nagy kérdéseiről, rajzoltam, olvastam volna, akármi, de nem tehettem, mert “játsszál a húgoddal”, és mekkora szarszemétönző dög vagyok, ha nem teszem... erre is évek múlva jöttem rá, hogy márpedig nem, nem az én hibám volt, hogy nekem is voltak (pontosabban lettek volna igényeim).

Érdekes, hogy felnőttként milyen könnyen elfelejtik az emberek, milyen kamasznak lenni... én a harmincas éveim elején vagyok, és élénken emlékszem rá, nagyon-nagyon remélem, hogy mire a gyerekem tizenéves lesz, addigra sem fogom elfelejteni.

Nekem sohasem volt testvérem, éppen ezért a kis unokatesóimmal is nehezen tudok néha mit kezdeni.

De egyébként nincs velük bajom, egyáltalán nem érzem őket "cikinek" pl ha nyilvános helyre megyünk.

Sőt. Bírom őket.

De ez valószínűleg annak tudható be, hogy mivel nem a testvéreim, nincsenek 0-24 a valagamban, plusz rájuk tudok szólni (szoktam én is rájuk ritkán vigyázni).

Ha testvérem lenne, hozzá hasonlóan ugyanúgy gyerekstátuszban lennék, nem engedelmeskedne nekem. A tekintély akkor fontos, mikor a gyermek pl hisztizik.

18F