Milyen egykének lenni felnőttként?

Hát én egykén nőttem fel, ráadásul csonka családban. Anyukám és a nagymamám nevelt fel, de anya sokat dolgozott, hogy ugye ne haljunk éhen, mert a mama nyugdíja kevés lett volna. Oviban sok probléma volt velem, mert hát önző voltam és nem akartam osztozni meg volt, hogy verekedtem is, emiatt. Ez általános suliban is megmaradt, önfejű voltam, nekem aztán nem parancsolgathatott senki, ami kell ett, azt elvettem, vagy megoldottam, hogy az enyém legyen. Voltak barátaim, természetesen lehetett velem játszani, csak néha előjött belőlem, hogy mindennek rólam kell szólnia. Aztán gúny tárgyává váltam, mert rájöttek, hogy húsos egy kölök vagyok és ezzel tök jó basztatni a gyereket. Teljesen egyedül maradtam ezzel, a "barátaim" se álltak ki mellettem és ott voltam egy évfolyamnyi gonosz gyerek ellen, sőt, még az idősebbek is rámszálltak. Elértem, hogy én legyek középpontban :D úgyhogy olvasni kezdtem, nem nagyon beszélgettem senkivel, volt egy ember akivel jóban voltunk, de őt is kikezdték szóval átment másik iskolába és ismét fos egyedül voltam. Jól esett volna ekkor egy testvér. Aki kiáll mellettem, akinek kisírhattam volna magam. És mind a mai napig elég fura egy lény vagyok, bár talán a szociális dolgokban egy kicsit fejlődtem, mert gimiben koleszos voltam és egy teljesen új közegbe kerültem ugye, jó messze az általános iskolától.

Összegezve, nekem nagyon kellett volna egy testvér, de akkoriban sose eszembe se jutott, még a gondolat szikrája sem. Egyszer anyukám kerdezte, szeretnék-e testvért. Elbőgtem magam és ordibáltam hogy "nekem ugyan nem kell, el fogsz hagyni és lecserélsz és nem kellek már neked és így tovább

(Véletlen rányomtam a küldésre.)

Szóval szerintem szükségem lett volna egy idősebb tesvérre, akkor nem lennék ennyire önző a mai napig. Néha nem értem, hogy miért nem körülöttem forog a világ, hogy miért nem mindenki csakk velem foglalkozik, és ez nagyon kiborít :D Aztán megpróbálom magam átlökni a valóságba, hogy már nem gyerek vagyok es csak egy homokszem vagyok az élet sivatagában. 20 éves vagyok és még mindig megmatadt ez a gyermeki önzőség, azt hiszem, velem marad örökre, bár a kolesz sokat segített. Most sem gondolkodok testvéren, csak tudom, hogy szükségem lett volna rá néha, de elképzelni sem tudom az életemet egy testvérrel.

Nem, nekem vannak es voltak barataim. :D

De komolyan, hivatalosan nem vagyok egyke, de gyakorlatilag az. "Tesóm" 15 évvel idosebb tőlem. Mire oviba mentem megnősült. Nem is emlékszem rá, hogy valaha együtt laktunk volna. Felesége nagyon elvaditotta tőlünk, kvázi a halálomat akarja. Ez hianyozzon? Játszani a barataimmal jatszottam, ha egyedül akartam lenni, akkor meg simán megoldható volt. Nem mondom hogy el lettem kényeztetve, mert szegények voltunk. Talán kissé önző vagyok, de igazából ebben sem vagyok biztos, mert attól osztozkodom ha kell, de azt nem tudom hogy milyen érzés ha mindig mindent meg kell osztani. Felnőttként sincs rá szükségem. Pedig a szüleim meghaltak. Barataim most is vannak, meg már saját kiscsaládom ;) is. Nekem abszolút soha nem hiányzott 30 év alatt testvér. Ugyanis a mostanit inkabb valami távoli rossz ismerősnek érzem.

Imádtam és máig imádok egyke lenni.

Bármikor el tudtam volnulni olvasni, írni, énekelni anélkül, hogy beleszóltak volna, vagy nyúzott volna a tesóm.

Tanulni is 100% csendben, nyugalomban.

Felnőttként semmi hátránát nem látom, sőt... sok testvérpár felnőttként távolodik, megszakítja a kapcsolatot, leszarják egymást.

Ahogyan örültem, hogy nincs tesóm, legalább annyira örülök, hogy nem szülhetek. :)

Tökéletes. Nincs testvérem, ami egyet jelent azzal, hogy:

- nincs senki, akivel a szüleim igazságtalanul kivételeznének velem szemben,

- nem kavarja senki a szart, nem gyűlölködik, irigykedik rám egy testvér,

- nem kell abban az ellenséges légkörben élnem egy testvérrel, mint amit a testvéri kapcsolatok 95%-ánál látok és ami egyáltalán nem hiányzik nekem.

Gyerekkoromban általában egyedül játszottam, kivéve, amikor nagymamám rám erőltette, hogy játsszak az utcabéli gyerekekkel, akik irigykedtek rám és utáltak, mert okos, szép és egészséges gyerek voltam, velük ellentétben. A fenének sem hiányzott ez, sokkal jobb volt egyedül lenni, olvasni, játszani.

Mi lett volna másképp? Valószínűleg már gyerekkoromban kiábrándultam volna az emberekből, látva, hogy milyen irigy és szemét tud lenni egy testvér. Így ráértem ezzel a felfedezéssel felnőttkoromig.

27 éves vagyok, de őszintén szólva nem zavar. Biztos van sok előnye is, de amennyi hátránya lehetne, amiatt nem bánom. Ahogy én látom:

- nem túl egyszerű a családi háttér, amiben felnőttem, tekintve, hogy egészségesebb lett volna, ha elválnak a szüleim, ki tudja az egészet hogy bírta volna a nem létező testvérem, mennyire lázadt volna stb.

- nem voltunk szegények, de túl sok pénz sem volt soha, belefért évi 1 hét a Balatonnál, de soha nem lehetett drágább dolgom, mint pl. egy játékkonzol, nem voltak különösképp márkás ruháim, csak néha-néha 1 drágább cipő, mert az kitart évekig. Mondhatni kijöttünk a havi keretből meg egy kicsit félre tudtak tenni, ez lenne amúgy is a normális szerintem.

- gyerekkoromban így nyugalmam volt, 99%, hogy egy szobában kellett volna laknunk... Tanultam és játszottam amikor akartam.

- mindig volt kivel játszani, voltak/vannak barátaim, otthon meg képes voltam mindig feltalálni magam, nem okoz az egyedüllét problémát

- kimaradt így teljesen a "bezzeg a testvéred" duma

- anyámnak van testvére, de alig lehet rá számítani, így megszoktam legalább, hogy magam oldjam meg a gondjaim, hosszú távon úgyis csak saját magamra számíthatok, ez tipikus

Szóval nem hiányzik egyáltalán, nem is bánom. A legtöbb esetben én is sajnos szar testvéri kapcsolatot látok, kevesebb esetben meg mindegyik testvér éli a maga életét, évi pár alkalommal találkoznak. Olyankor mindig valakire "maradnak" a szülők, mert hogy xy közelebb lakik/jobban ráér. Én ebből örömmel kimaradok.

Aki egykeként testvérre vágyik, annak csak ilyen idealizált kép van a fejében egy testvérről, a valóságban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a viszonyotok is jó. Pl nekem van egy másfél évvel idősebb nővérem, de személyiségre ég és föld vagyunk, gyerekként állandóan verekedtünk, ment a féltékenykedés egymásra, mostanra jó a viszonyunk, de tulajdonképpen azon kívül, hogy még egy fedél alatt lakunk, sok közünk nincs egymáshoz. Éljük a saját életünket, ugyanúgy, ahogy egykeként is tennénk. Én egykének is tökéletesen ellettem volna, ha magányos vagy, akkor szerezz barátokat, testvérek mellett is lehetsz magányos.

És az akaratos/önző személyiség sem az egykeség miatt alakul ki. Ismerek iszonyat önzetlen, barátságos egykéket és ismerek olyat is, aki 4 testvérrel nőtt fel, mégis akaratos és önfejű. Ennek semmi köze ahhoz, hogy vannak-e testvéreid, én magam is akaratos voltam világ életemben, pedig van tesóm.