Milyen egykének lenni felnőttként?

24N vagyok.

Nekem nagyon hiányzott az életemből egy testvér. Nagyon szerettem volna, ha van kit így szeretni.

Unokatesóim fiatalabbak jóval, így csak pesztrálás volt, játék nem nagyon.

Most, felnőttként is klassz lenne egy testvér, de már nem akkora az űr, van saját családom. Annyiból bánom, hogy az én részemről a babámnak nem lesznek unokatesói.

Butaságnak hangozhat, de sokszor látom, hogy valakik rossz testvérek, és ilyenkor elszomorodok, mert ha nekem lenne testvérem, nagyon szeretném, és mindent megtennék, hogy jól kijöjjünk.

Szóval ha kívánhatnék, testvért kérnék.

Gyerekként nem hiányzott, sőt nem is szerettem volna.

Mindig elfoglaltam magam valamivel, illtve viszonylag széles érdeklődési köröm van, bár ennek nem hiszem hogy köze van ahhoz, hogy nincs tesvérem.

Most már hiányzik egy tesó, aki hasonló korú, és akire lehetne számítani.

Nem voltak hasonló korú unokatesóim, általában egyedül játszottam.

Ha lett volna tesóm, jobban/ előbb kifjelődtek volna a szociális készségeim, keveset voltam hasonló korúak társaságában, most is tartózkodóbb vagyok, idősebbekkel jobban kijövök, de lehet nem lenne különbség.

Viszont egy olyan tesó tényleg jó lenne, aki megbízható, és néha el lehet menni vele ide-oda.

Én kisgyerek koromban rendkívül elvoltam kényeztetve egyke gyerekként, nagyszüleimnek is én voltam az egyetlen unokájuk egy jó ideig. Akkor még nem is hiányzott testvér, nem tudtam volna osztozkodni, de anyukám amúgy se akart még egy gyereket.

Nem lettem egy társasági ember, sosem voltam az, de nem tudom ez betudható-e az egykeségnek.

Később mikor már kicsit nagyobb lettem, és a szüleim is dolgoztak, elég magányosan éreztem magam otthon egyedül. Még barátaim se nagyon voltak. Olyankor jó lett volna, ha lett volna egy testvérem aki korombeli.

3 db unokatestvérem van, mindegyik fiatalabb nálam 3-6-12 évvel (anyai ágon 2, apai ágon 1). Nagyon szeretem őket, de sajnos elég messze lakok mindegyiküktől. :( Amikor kisebb koromban nálunk nyaraltak akkor viszont tényleg úgy tekintettem rájuk, mintha tesóim lennének, rengeteget játszottunk együtt. De ez évente csak 1-2 alkalom volt.

Ha lett volna testvérem, szerintem a személyiségem is más lett volna, úgy érzem így egykeként kicsit magamra vagyok utalva, hamarabb kellett felnőjek, főleg azért is, mert anyukám meghalt mikor 14 éves voltam, apum meg lepasszolt nagyszülőkhöz. Szóval, ilyenkor már jó lett volna egy testvér, akivel támogatjuk egymást egész életünkben, de mivel nincs így, magamra leszek utalva a nagyvilágban.

Családot sem szeretnék, a későbbiekben sem. Szerintem fogalmam sincs milyen érzés, amikor valakinek van egy testvére, aki akár ő maga is lehetne.

De nem szabad elkeseredni, az embernek minden szituációban a talpára kell állni.

18/L

25 éves nő vagyok, egyke.

Egyáltalán nem hiányzott gyerekkoromban, sőt örültem is, hogy nincs, mert alapvetően önző, akaratos, stb vagyok. Drága szüleimnek elég voltam én is. :D Viccet félretéve csakis fiú tesót tudtam volna elképzelni. Egy pár évvel idősebbet, aki szereti a kishúgát. Osztálytársak, barátok mindig voltak.

Természetesen másképp alakult volna több téren, ha van testvérem. Pl. alkalmazkodni nem igazán tudok, de szerencsére nem is nagyon kell. Sok fiú barátom van, akik olyanok lettek, mintha a bátyáim lennének. Akármikor számíthatunk egymásra. Tudom, hogy nem olyan, mintha vér szerinti rokonok lennénk, de úgy nézünk egymásra.

Én nem voltam szó szerint egyke, mert van egy tíz évvel idősebb (fél)nővérem. De ez akkora korkülönbség, hogy gyakorlatilag nem volt testvérem.

Meg tudom erősíteni, aki korábban szólt, hogy magányos érzés az egykeség. Különösen mivel a szüleim rendszeresen bántalmaztak. Nagyon irigyeltem azokat, akiknek van öccsük, bátyjuk, mert nem egyedül kell elviselniük az állandó ütlegelést, ordítozást. Olyannyira szerettem volna egy testvért, aki sohasem volt, hogy volt egy korszakom, amikor az iskolatársaimnak azt mondtam, hogy van, csak másik iskolába jár, és sztorikat találtam ki a közös csínytevéseinkről.

Felnőttként is magányos vagyok. Például sosem voltam képes csak úgy leszólítani egy nőt. Sosem volt egyéjszakás kapcsolatom, sem futó kalandjaim. Csak hosszú távú barátnőim, akikhez a végsőkig hűségesen ragaszkodtam. Ennek ellenére most itt vagyok 41 évesen egyedül, se családom, se gyermekem. Ennyit a nőkről.

Par eve egy 25 eves kulfoldi baratomat megkerdeztem nem rossz-e neki testver nelkul, nem akart volna vagy szeretne-e egy testvert.

Ő azt mondta: Nem. Orul, hogy egyedul volt/van, mert a szulei szegenyek es ha tobben lettek volna akkor senkinek nem jut semmi, igy viszont legalabb neki amit szerettek volna azt meg tudtak adni gyerekkoraban.

Es o nem is hianyolt senkit, mert mindg sok baratja volt. Es azt is emlitette, hogy o jobban is erezte magat igy, hogy lehetett egyedul is.

Én is csak azt tudom mondani, gyerekként nem hiányzott, sőt néha örültem is, hogy nincs az a nyűg amit másoknál látok.

Jól el tudtam magam foglalni, de ahogy idősebb lettem egyre gyakrabban éreztem, hogy azért jó lett volna.

Most 20-on évesként, néha talán még inkább hiányolom a dolgot, sok űrt érzek az életemben ahol elfért volna egy tesó.

Ja és mi lett volna más az életemben?

Szerintem segített volna beilleszkedni, ha nem egyedül vagyok, gyakran azokkal szemben akiknek egy csomó ismerőse, rokona van.

Illetve jól kiegészíthettük volna egymást a hiányosságokban, mint ugye ez a társasági élet dolog is. Talán segített volna felnőni. Lehet, hogy nem lettünk volna automatikusan a legjobb barátok ahogy ezt sok helyen látni, de legalább akkor is ott lettünk volna egymásnak. Ha másért nem, az élet rákényszerített volna, de persze alapvetően úgy képzelem jó kapcsolatunk lett volna.

Szerintem a szüleimnek is jót tett volna, most hogy idősödnek, nekem messze nincs kapacitásom mindenben segíteni, pedig igyekszem.