Normális dolog az, ha valaki gyűlöli a testvérét?

Kezdjük az elején, 16 éves vagyok, a húgom 9. Életem első 6 évében nagyon nagyon boldog voltam, csak három tagból állt a családom, anyukám, nagymamám és én. Imádtak engem, és én is őket. Nagyon jól megvoltunk, és bár nem volt apukám, egyáltalán nem hiányzott, hogy legyen. Volt, hogy kicsit unatkoztam néha, mert anyu sokat dolgozott. De aztán ebből az okból kaptam egy kiskutyát, és ezzel aztán úgy éreztem teljes az életem. Aztán 6 éves koromban anyu találkozott egy férfivel, egymásba szerettek,és minden elképesztően gyorsan történt, összeházasodtak és a következő év elején meg is született a húgom. Akkoriban, talán azért mert elég kicsi voltam, nem zavartak ezek a dolgok. De ahogy haladt az idő, egyre rosszabb lett a helyzet, a húgom sosem szeretett, folyton csípett, rúgott, harapott, szándékosan széttörte, tönkretette a dolgaimat, és mindent megtett hogy ő és csak ő legyen a figyelem középpontjában. És ez mindig úgy is lett ahogy ő akarta. Ha harapott, én voltam a hibás, ha tönkretett valamit akkor is, ha rászóltam, rákiabáltam én voltam a hibás, és mindent, de mindent el kellett tűrnöm mondván én vagyok a nagyobb. Nem számított hogy épp az én cuccom van darabokban, vagy az én karom csupa karmolás.

És ez így ment szépen mindig. A nevelőapámat sem kedveltem soha, nem azért mert tett volna valami rosszat velem, vagy ellenem, egyszerűen csak mindig éreztem, hiába tett úgy mintha egyformán szeretne, hogy én valahogy nem illek oda. Anyukámat teljesen lefoglalta a húgom, és ha éppen egyszer véletlen velem kellett foglalkoznia a húgom akkor is mindig elérte hogy vele legyen. És az évek során oda jutottunk, hogy azt hiszem meggyűlöltem őt. Tudom, hogy nem illik ilyet mondani, de ezt érzem. És erre csak most, egy pár napja döbbentem rá.Ugyanis akárhogy is viselkedett a tesóm, én mindig kedves voltam hozzá, vagy legalábbis próbáltam. Ezzel szemben neki, soha egy kedves szava nem volt hozzám. Persze arra jó voltam hogy ki tudjon használni. Adjak enni, inni, vigyem ide, vigyem oda stb. Pár napja összevesztünk, megint mert cirkuszolt hogy most azonnal töltsek zenét a telefonjára. És azt mondtam hogy most nem, mert épp megyek el. Erre bömbölni kezdett, és árulkodni, hogy mit mertem neki mondani. És a pillanat amikor rájöttem arra hogy gyűlölöm az az volt amikor anyu erre azt mondta, hogy igazán lehetnék vele kedvesebb nem érti mi bajom van vele.

Majdnem elsírtam magam. De gondoltam nem adom meg annak a kis.... az örömöt és elmentem otthonról. Azóta ezen gondolkodom, hogy tényleg gyűlölöm? és ez normális? vagy tényleg én vagyok a hibás? Nem tudom. De azóta nem beszélek vele, csak ignorálom. Anyuval is csak minimálisat. Mert közben még az is eszembe jutott, hogy ez az ő hibája. Sosem kérdezett meg arról hogy én akarok-e nevelőapát, tesót, költözést...

Mit kellene csinálnom? :(