Van értelme eröltetni a kapcsolatot?

Egy pillanatra azt hittem az öcsém vagy :D Minden ember más és más, de mi nagyon hasonló helyzetben vagyunk, csak itt én vagyok az elfoglalt nővér aki nem keresi az öccsét meg az apját. Elmesélem az én oldalamat, hátha segít, mert nekem volt (van) ilyen szitucáióban részem.

Nekünk lehetett volna szoros gyerekkorunk de nem volt, nem tudom miért. Úgy nőttünk fel, hogy soha semmit nem csináltunk együtt, fogalmam nem volt mi van az öcsémmel és őszintén szólva nem is érdekelt. Járta ki-ki a maga útját. Soha nem voltunk rosszban, de jóban sem.

Most felnőttek vagyunk és ha megkeres, hogy valamivel segíteni kell neki, a legnagyobb örömmel teszem. Amikor anyuék elváltak vagy amikor a barátnőjével szakított, engem hívott fel sírva telefonon, hogy beszélgessünk - és tényleg minden szeretetem meg gondoskodásom beleadtam azokba a beszélgetésekbe. Tehát nyitott vagyok felé - ahogy szerintem a te nővéred is az feléd - de valahogy ÉN a magam részéről soha nem érzem az ingert, hogy csak úgy ráírjak, hogy hellómizumivanveled. És az a furcsa, hogy amúgy minden más rokonommal is így vagyok. Nekem gyerekként volt egy olyan senkihez-se-tartozom érzésem és most felnőttként egyszerűen rosszul vagyok bekötve. Soha eszembe nem jut, hogy de jó lenne beszélgetni a nagyimmal, apukámmal stb... Nem érzem azt az ingert, hogy kapcsolódni akarok hozzájuk.

Az én gondom édesapámtól jön, és mivel a Te apád is sz*rik a nővéredre, talán hasonló lehet a a szitu ahhoz, amit én éltem meg az én apámmal. Ő fizikailag jelen volt a gyerekkoromban, de érzelmileg semennyire. Fogalmam sincs ki ő, milyen ember. Egyszer nem éreztette, hogy szeret, hogy fontos vagyok. Soha nem érdekelte, hogy melyik fiú bántott meg, hogy mit akarok kezdeni az életemmel. Semmi. Ült és bambult a számítógépes játékai előtt amióta az eszemet tudom, mint egy szobanövény. Gyerekként nagyon szerettem volna hozzá kapcsolódni, nagyon sok mindent megpróbáltam. Játszottam én is, hogy legyen közös téma. Olvastam a kedvenc könyveit (az olvasás a másik dolog amit csinált). Érdeklődtem az iránt amiről tudtam, hogy őt érdekli és ez olyan szinten meghatározta jellememet, hogy végül egyetemre is oda mentem tudattalanul, ahova anno ő.

Ő meg mit csinált? Semmit. Amióta elköltöztem otthonról, évente 2-szer felhív. Eleinte felvettem neki a telefont, mostmár csak rohadt dühös leszek ha meglátom a kijelzőn és nem vagyok hajlandó válaszolni. Egy dologra vagyok jó neki: FB-on megosztogatja a képeimet és dicsekszik velem.

Na de lényeg a lényeg: gyerekként ez az egész annyira fájt, hogy teljesen elvágtam magam mindenkitől. Szerintem nem akartam másokkal is átélni. Volt egy párom (mindig volt, amíg fel nem ismertem, hogy ez egy kapcsolati űr bennem) és rajta kívül senki nem érdekelt. Utáltam a családi találkozókat, nem voltam hajlandó senkihez sem közel kerülni. Nem undokul, csak ilyen passzív-agresszíven. Nem beszélgettem, nem szeretem a mai napig ha családtagok megölelnek...

Ez iszonyúan szomorú szerintem. És apámnak a mai napig segédfingja sincs, hogy mit rontott vajon el. Mindenesetre bennem egy elemi belső ellenkezés van és képtelen vagyok ÉREZNI azt, hogy szeretnék a családtagjaimhoz kapcsolódni.

Én is az élettársammal élek, hétfőtől szombatig dolgozom, alig van időm, soha nem keresem se a testvéremet se mást (anyut igen, hetente egy-két alkalommal). Belül mardos miatta a bűntudat és úgy érzem, hogy egy csomó szép lehetőséget vesztünk el. És amikor keres, tényleg a legnagyobb örömmel reagálok neki. De magamtól nem megy, blokkok vannak bennem.

Story of my life :)

Szia!

Én is a másik oldalon vagyok, mint egyik korábbi válaszoló. :) Három féltestvérem van, szóval ennyiben talán más, azt hiszem, nekik annyira nincs is szükségük rám. :)

Lényeg a lényeg, apám anno többszáz km-re költözött, új családot alapított. Hat éves voltam, mikor minket itt hagyott, szóval engem igazából nem is ismert soha. Gyerekfejjel még sokat jártam hozzájuk, de akkor is inkább voltam a feleségével meg a húgomékkal... Mire felnőttem, szépen lassan lecsökkentek a látogatások, ünnepek, nyári szünet, aztán már az sem.

Élettársammal egyetlen egyszer találkoztak, nekem is munka és saját élet miatt egyszerűen kimarad a kapcsolattartás.

Pedig tudod mit? Hiányzik. Én mindig is élveztem (volna) a nővér szerepet, de mivel apám soha nem foglalkozott velem úgy igazán, ezért kimaradtam az életükből. Mostanra már ők is felnőttek. De ennek ellenére sem voltak "csak" távoli rokonok. Csak furcsa, hogy alig tudok róluk valamit.

Ha kölcsönösen akarjátok ápolni ezt a viszonyt, akkor működhet. Eleinte, persze, furcsa lesz, de fiatalok vagytok, nincs olyan, hogy ne lehetne bepótolni a dolgokat. :)

Ülj le, beszélj vele őszintén. Nem ciki rákérdezni, hogy ő ezt nem érzi-e tehernek, és nyugodtan elmondhatod, hogy te vágysz arra, hogy kapcsolatban maradjatok.

Legrosszabb esetben marad a jelenlegi helyzet, nincs mit veszítened. :)

Sok szerencsét!