Ti hogy viszonyultok, mit éreztek a testvéretek gyereke iránt?
Az nővéremnek van egy lánya, első unokája a szüleinknek.
Apám úgy érzem reálisan áll a kicsihez, anyám viszont teljesen rákkattant. Ez valahol érthető. De mivel nő vagyok (vagy nem tudom miért) azt várják a testveremmel, hogy én is hasonlóan "odalegyek". Én úgy érzem, hogy a tőlem telhetőt és annál egy kicsit többet is megteszek . Ha nincs kedvem akkor is megyek, latogatok játszom vele ha igényli a kicsi. Szerintem ez elég. Ennek ellenére anyám és a testvérem teljesen máshogy áll már hozzám. Mert nekem nincs gyerekem, Vagy mert én nem vesztettem el az eszem miatta?
Ti mit gondoltok, ti mennyit foglalkoztok a testvéretek gyerekeivel? Ez elég tőlem?
Fura, szerintem ők a csodabogarak. Konfliktus is volt már belőle. Anyamra sokszor rá kellett szólni, hogy vegyen vissza kicsit. Apámat is megvadolta már, hogy nem foglalkozik az unokájával eleget. És igen, valahogy akkor lennének elegedettek, ha megverekednek velük a gyerekert...
Megprobalok akkor még inkább látványosan örülni, de kicsit kellemetlen Hogy meg kell játszanom magam és nem elég az amit őszintén teszek, nem értékelik.
A testvérem gyerekeit nagyon szeretem. Igazi kis tünemények.
Párom testvérének a gyereke is nagyon aranyos, de anyóstól kiakadok. Semmi másról nem tud beszélni csak a gyerekről. Amikor terhes volt a sogornőm minden pontosan elmondott, hogy milyen baja volt, mennyire megijedt mert néha vérzett stb stb. Nekem még ok, mert nő vagyok, de a páromat rohadtul nem érdekelte ezek női dolgok.
Nálunk is ez a helyzet, írtam is ki róla hasonló kérdést. Nővérem első gyerek/unoka volt és most az első unokát/dédunokát szülte a családba. Ennek okán mindig ő volt a kedvence a családban mindenkinek.
Most hogy megszületett a babája, senki nem ért rá, a férje meg nem is akarta a gyereket és egy fűszálat nem tett keresztbe. Én mivel tanultam még akkor, sokat jártam segíteni szegénynek, de ezt el is várta az egész család tőlem, hiszen szegénynek nem segít a férje. Míg mások látogatóba mentek, én dolgoztam náluk keményen (házi munka és a gyerek körüli teendők).
Aztán ha nem volt kedvem, vagy vizsgára tanultam, vagy csak lázadtam, hogy én nem akartam még gyereket és ott az apja csinálja ő, akkor én voltam a szemét.
Most hogy már 1 éves a gyerek, mindenki ráér hirtelen, én pedig azóta dolgozom. Kezembe nem vehetem a gyereket, mert mindig valaki ott van. De igazából nem is vágyom erre, mert idegesít a hiszti, meg a nyavalygás. Csak vicces ez a kontraszt, hogy ameddig csecsemő volt, mindenki sietett meg nem ért rá, most meg hogy már aranyos, lehet vele játszani hirtelen mindenki ráér.
Hogy mit érzek? Leginkább semmit, de van benne még harag, hogy kihasználtak, megvetés, hogy ilyen férfinak kellett gyereket szülni. Zavar, hogy anyám simán rámlép/fejbevág stb., hogy a gyereket szórakoztassa. A gyerek irányában meg néha aranyosnak találom, de inkább idegesít, hogy mindig hisztizik valamin, sose jó semmi neki. Stresszelek a közelében.
Amúgy se vagyok oda a kisbabákért, nem olvadozom tőlük, csak ha tényleg nagyon nagyon aranyosak, ami nagyon ritka.
Hol normális az, hogy legszívesebben megszoptatná??
Akik azt írták, hogy szeretik, azok mennyit foglalkoznak az unokahúggal/öccsel?
első két évében velünk éltek, akkor nagxon sokat. Most sajna elkoltoztem másik városba, de havonta hazajarok olyankor csinálunk valami programot,elmegyunk jatszohazba,fürödni, állatkertbe. Ha szabadom van sokszor elhozom magunkhoz és akkor itt alszik.
Az hogy megszoptatna fura szerintemis
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!