Most tényleg én lennék a szemét?

A nővéremmel tegnap délután nagyon csúnyán összevesztünk. A történet röviden az, hogy a hétvégén itt volt nálam a barátnőm, akivel a nagy távolság miatt ritkán tudunk csak találkozni. Péntek este jött, vasárnap délután ment haza. Korábban beszéltük nővéremmel, hogy szombaton este eljön velünk egy koncertre, vasárnap pedig felmennénk Pestre, mert különböző rendezvények voltak. Szombaton a koncert után hazajöttünk, de mi még a barátnőmmel elmentünk itthonról, későn értünk haza. Másnap reggel elaludtunk, nem mentünk fel pestre, mert reggel kellett volna indulnunk ahhoz, hogy ne csak futtában másszunk végig mindenen (a barátnőm busza 2-kor indult, mi pedig 10 körül ébredtünk). Elmondtam anyunak is, hogy miattunk nem megyünk, mert nem keltünk fel időben, de ettől függetlenül a nővérem mehet nyugodtan, nem kell engem is vinnie (úgy volt, h a barátjával megy, meg ugye mi is ketten). Elkísértem a barátnőmet a buszhoz, ekkor írt nekem a nővérem. Konkrétan a fejemhez vágta, hogy anyu azt mondta neki, hogy őmiatta nem mentünk (holott anyuval megbeszéltem, hogy miért nem), meg hogy gerinctelen féreg vagyok, mert hazudoztam anyunak. Mindig őt keverem szarba, pedig ő egyfolytában megtesz nekem mindent, de őt ezentúl nem érdekli, mert nem fog velem szóba állni, de leginkább azt hajtogatta, hogy mekkora egy gerinctelen féreg vagyok.

Nem értettem, most sem értem. Hazajöttem, megkérdeztem anyut, h mondott-e neki valamit, veszekedett-e vele. Nem. Ismételten elmondtam, hogy nem a nővérem a hibás, amiért nem mentünk. Anyu azt mondta, jó. Nem tette szóvá, semmi.

De a nővérem azóta nem szól hozzám, nem is köszön. Nem érzem jogosnak, hogy haragszik, mert nem hazudoztam anyunak, nem kevertem őt szarba. Korábban is, ha bármi volt, inkább védeni próbáltam, tegnap is megvédtem. Mindig is voltak veszekedéseink, de testvérek között ez természetes, nem? Megoldódott mindig. Gerinctelen féregnek sem érzem magam(ez esett a legrosszabbul). Mindig igyekszem kimutatni, hogy szeretem, holott sosem voltam és nem is vagyok a szavak embere, nehezen beszélek az érzéseimről. De mindig számíthat rám. Mindig a családomat helyezem előbbre saját magamnál.

Ma estefelé pedig telefonon beszéltünk apuval, bevittem a szobájába a telefonom. Amíg beszélgettek, ott voltam a szobában. Az ágya fölé van ragasztva egy lap, amin az áll, hogy nem szól hozzám, "Nem szólsz xy-hoz!". Azt is kijelentette, hogy soha többé nem fog értem megtenni semmit, mert mindig csak a szart keverem.

Pár hónapja, mióta barátja van, folyamatosan romlik a kapcsolatunk. Nem nagyon mond semmit, ha pedig beszélgetünk, folyamatosan úgy érzem, mintha nem is igazán érdekelné, amit mondok neki. Ha kettesben elmegyünk valahová, egyfolytában a telefonon lóg, ami bevallom rosszul esik, mert nem azért szeretnék vele menni, hogy ne beszélgessünk. Sosem kérdez, én pedig meguntam, h nem érdeklődik, de én teperek. Ezért mostanában nem osztottuk meg a másikkal, hogy mi történik épp velünk.

Nem tudom, mire vélni a viselkedését. Szeretem, de nagyon bánt, amit csinál. Csak én pörgök túl rajta?

Ne haragudjatok, ha értelmetlen, csak tényleg nem tudom eldönteni, hogy velem vagy vele van-e a probléma.

Ő 22 éves, én pedig 18.