Mi tegyek, ha még mindig féltékeny vagyok a húgomra?

Megértem mit érzel, én is így voltam. Kivéve, hogy én direkt azért tanultam dupla erőfeszítéssel, hogy a szüleim büszkék legyenek rám, így sokkal jobb voltam a húgomnál...mégis ő volt a kisebb, az elkényeztetett.

Felnőtt koromra hogy is mondjam, kinőttem ebből, mert egyszercsak felismertem, hogy mindarról amit érzek, nem a húgom, hanem a szüleink tehetnek, ők azok, akik nem kezelnek minket egyenlően (a húgom szerint sem, mert ő meg másban volt rám féltékeny).

Neked azt tudom javasolni, hogy sz@rj rá magasról, mit várnak el tőled (nekem az egész életemet megkeserítette ez a kényszeres megfelelés...), és úgy teljesíts, ahogy azt TE szeretnéd, nem mások! És ismerd fel, hogy nem attól leszel értékes, jó ember, amit a szüleid mércéjén megütsz, hanem ahogy másokkal viselkedsz, amit elérsz az életben.

Csak úgy szabadulhatsz meg ezektől a kellemetlen érzésektől, ha mától minden alkalommal azt mondod magadnak "nem érdekel", ha valaki elvárásokat állít eléd!!

Röviden?

Ne féltékenykedj, hanem bizonyíts Te is!

Például tanulj jobban, hogy szüleidnek legyen okuk dícsérni téged is.

Nem irigykedni, panaszkodni és sírni kell, hanem küzdeni, hajtani és teljesíteni. Ennyi az egész.

Szerintem nem kell féltékenynek lenned, biztosan van olyan dolog, amiben te vagy a jobb és a szüleid téged dicsérnek, a hugod meg kullog utánad.

Ülj le apukáddal megbeszélni a dolgot, mond ki kereken mi bánt, apud biztos meg fogja érteni, a te álláspontodat. Ami meg a tanulást illeti,

szerintem nem kell leszarnod a szüleidet,deazért nem is kell mérned magad a hugodhoz. Tanulj lelkiismeretesen, úgy hogy te érezd: minden tőled telhetőt megtettél az ügy érdekében.

Egy hugica xxx