Nem tudom az alábbi konfliktust megoldani a tesómmal, mondanátok véleményt?

Banális hxlyeségnek tűnhet elsőre, de.nekem komoly konfliktust okoz, kérlek mondjatok véleményt.

A lényeg: lánytestvérek vagyunk, én nőiesen, a tesóm inkább sportosan öltözködik, szoknyát maximum ünnepnapon hord egy évben egyszer. A vita egy egyszerű divatvitából lett óriási, és most már tényleg nem tudom mit tegyek.

A múlt nyáron vettem egy pár magassarkút, ami a magasságához képest nagyon kényelmes, nagy örömöm telt ebben a cipőben, ritka árnyalata külön öröm.

A tesóm felpróbálta, és neki is nagyon megtetszett.

Annyira, hogy azt mondta "hú, ezt nekem adhatnád, mert végre egy olyan cipő amiben kényelmesen tudok menni" - hozzáteszem, két percig volt rajta, ugye ennyi idő kevés a megítéléshez.

Nekem őszintén, nagyon fájt, hogy pont ez a cipő kell neki, ami nekem is az egyik kedvencem.

Nem szerettem volna odaadni neki, mert nehéz ezt a kék árnyalatút kapni, és tényleg őrülten kényelmes.

Elmúlt pár hónap, és mivel a cipőt mindössze pár alkalommal tudtam felhúzni, úgy gondoltam, ha még mindig szeretné, neki adom, viccesen mondtam, hogy "örökhaszonbérbe" - vagyis legyen az övé, és ha nekem kellene akkor majd elkérem tőle.

Szerettem volna hazavinni neki.

Most már egy hete ezen áll a bál, hogy ők állítólag megkértek engem, hogy adjam át a cipőt, és hát, én ezt kicsit érzelmi zsarolásnak érzem - hogy "mert bezzeg ha neked kellene, én már régen odaadtam volna örökbe" - ezzel érvelnek.

Szeretem ezt a lábbelit.

DE engem most az egész család egyöntetuleg pellengérre állított, hogy megvan rólam a véleményük, hogy micsoda egy önző aallat vagyok, amikor a tesóm úúúúgy szerette volna, annyira vágyott rá, és én nem adtam neki amikor kérte, és bezzeg most már adnám, most már csak büszkeségből sem fogadja el.

Nagyon rosszul érzem magam, mert egyrészről úgy érzem, hogy érzelmileg kalitkába kéynszerítettek, hogy magyarul, ha nem is adtam oda, ezentúl essen rosszul minden lépés ebben a cipőben, és mindig emlékeztessen rá, hogy nem adtam neki amit szeretett volna.

Másrészt igazságtalannak is tartom, mert pontosan hogy felajánlottam neki, hogy megkapja...de erre ugye büszkeségből nem.

Amikor azzal próbáltam érvelni, hogy korábban egy általam nagyon kedvelt estélyit is előre odaadtam neki, habár szerettem, de tudtam, hogy örömet okozok neki, ezt meg sem hallották.

Most én vagyok a gonosz, a magánakvaló önző ember, mert nem voltam elsőre hajlandó mosolyogva, önként és dalolva lemondani arról a lábbeliről amit végülis magamnak vettem, hogy végre legyen egy kényelmes kék cipőm.

A családunk most már ott tart mindebből a hülyeségből kifolyólag, hogy bejósolgatnak, hogy majd öreg korunkba mennyire fogjuk utálni egymást és milyen rossz testvérek leszünk. De hát én szeretem a tesómat! Nem tudom...lehet hogy valóban át kellett volna neki adnom, amit magamnak vettem, csak mert úgy döntött hogy szeretné és nagyon tetszik neki? Kérlek, írjátok le pár mondatban, hogy látjátok.