Testvéri féltékenységet hogyan lehet kezelni?

A testvéred tud az érzéseidről? Neki is feltűnt a kivételezés, és ha igen, akkor kényelmetlen volt neki, vagy élvezte? Mit élvezett, a jót, amit kap, vagy a veled szembeni előnyét, és azt, hogy te nem kapod meg? Vagy ő észre sem vette az egészet? Tudtok róla beszélgetni így felnőttként, vagy tabu?

Engem nagyon sokat bántott az idősebb testvérem. Egyszer, már felnőttként annyit ejtett el keserűen, hogy "mindenki tőlem volt elájulva". Csak akkor esett le, hogy testvérféltékenység volt a háttérben, és megdöbbentem. Amikor "elájultak tőlem", az még akkor lehetett, mikor csecsemő voltam, meg totyogó, akinek még a nézése és a lépkedése is cuki. Ugyanis mióta az eszemet tudom, nekem nemhogy nem mondott rólam senki semmi jót, de senki le se szart, nagyon elhanyagolt, elhagyatott gyerek voltam, se ölelés, se dicséret (igaz, szidás sem), se beszélgetés, de tényleg, semmi. Örültek, hogy elvagyok magamnak, nincs rám gond, és nem kell hozzámszólni.

Ennek ellenére ő felnőttkorom hajnaláig durván bántott, én meg azt hittem, simán csak szadista. Mindeközben én is féltékeny voltam rá, mert őiránta az anyánk érdeklődött, hozzá bement beszélgetni, hozzám nem jött soha. És látták, hogy bánt engem, de sosem hallottam, hogy ezt komolyabb problémának látnák tőle.

A testvérem ezt a félmondatot volt képes magától beszélni erről, én pedig képtelen vagyok kérdezni, pedig felnőttként már jó a kapcsolatunk. Mindkettőnknek trauma, mindkettőnknek egészen máshogy, és mindketten mást éltünk meg. Plusz arról tudtunk még beszélni, hogy mindketten elhagyatottnak éreztük magunkat gyerekként. Ezen is meglepődtem, hogy ő is. Mint kiderült, hozzá beszéltek, de sokszor lehúzóan, önbizalomrombolóan, vészmadárkodva (nem megy az neked, nem neked való, nem vagy te odavaló, úgyse sikerül), a problémáit sokszor hanyagolták, volt, hogy el sem hitték (pl. hogy romlik a szeme, nem lát jól). Nem is tudtam ezekről. És mivel én nem kaptam negatívumot (sem), ő ezt úgy érzékelte, hogy hozzám bezzeg jobbak. Döbbenetes, hogy mindig ott voltunk egymás nyakán, mégis a fél életéről nem tudtam, nem láttam bele. Sosem gondoltam volna.

A szüleimmel még ennyire sem beszélünk róla, teljes tabu. Nem fenyegetettség miatt, hanem csak megnémít a trauma. Illetve egyszer anyám említette, hogy mennyire örült, hogy olyan jó gyerek voltam, annyira nem volt velem gond, hogy még azt sem tudta, kikkel járok egy osztályba. Én ezt úgy éltem meg, hogy a szemében szerethetetlen és érdektelen vagyok, selejtesnek tart, azért nem néz felém se. Álmomban sem gondoltam, hogy jó gyereknek lát, és ennek örül.

Nyilván nem párhuzamos a sztori a tiétekkel. Csak arra akarok kilyukadni, hogy ahány szereplő, annyiféle megélés, és sokszor kiderülhet, hogy tök más mozit néztetek. A testvéred és a szüleid nagyon új oldalakról tudhatják neked megvilágítani a múltat. Lehet, hogy az segítene a feldolgozásban.

A mi történetünk nem siker-, hanem kudarcrecept, de megmutat pár dolgot, hogy mit kellett volna másképp csinálni. Az én benyomásom szerint a szeretet kimutatása a legfontosabb mindenekfelett, szorosan utána pedig a figyelem.