Milyen volt nagy korkülönbséggel felnőni? Volt belőle bármiféle hátrányotok?

Azzal mondjuk abszolút nem értek egyet, hogy a nagy korkülönbség sosem ideális és valaki biztos sérülni fog. Nálunk is 9 év korkülönbség, nagyon jó tesók vagyunk, mindig is azok voltunk. Több nagy korkülönbséges ismerősünk van, sehol nem sérült senki (vagyis de, 1 helyen, hasonló szitu miatt, mint a 3-maséknál) és tök jól kijönnek a tesók.

Egyértelműen a szülőkön múlik a nagyja, ahol a nagyobbik gyereket leszarják a kicsi születése után és/vagy ingyen bébiszitternek nézik (mint szegény 3mas-t), az egyenes út a rossz testvéri és szülői viszony kialakulásához.

Viszont teljesen meg tudom érteni, hogy aki így nőtt fel, hogy kvázi ő nevelte a kis tesóját, annak az összes töke tele van az egésszel és nem akar sajátot. Nem értem ezzel mi a baj, senkinek sem kötelező szülnie/gyereket vállalnia. Nyilvánvalóan az ember felfogja és érti (ha akkor gyerekként nem is, de felnőttként egészen biztosan), hogy nem a testvére tehet arról, hogy úgy alakult a családi élet, ahogy, hanem a szülők a ludasok, de attól még neki abból állt a gyerekkora, hogy a kisebbet pesztrálta és “nevelte”. De jobbat mondok, ahol nem a nagyra van sózva a kicsi, ott is rengetegszer figyelhető meg az a jelenség, hogy a nagyobbik testvér egy szemernyit sem vágyik gyerekre. És nem, nem azért mert utálja a testvérét vagy a szüleit, amiért testvére született, semmi ilyesmi, pusztán azért mert tökéletesen láthatta testközelből milyen is gyereket nevelni! Én mint említettem 9 éves voltam és a húgom kimondottan jó gyereknek minősült, mégis irdatlan sok meló volt vele, a rengeteg éjszakai kelés, alvatlanság, most a foga jön, most a hasa fáj, most ilyen orvoshoz kell vinni, meg valahogyan össze kell egyeztetni a munkát is azzal, hogy időben bevidd az oviba/suliba, majd időben el is hozd onnan stb, sorolhatnám jövő hétig, értitek szerintem. Bár én alapjáraton sem akartam soha gyereket, de ezeket látva ha akartam volna is hamar elmegy tőle a kedvem. Több hasonló helyzetben levő barátomat is a hideg rázza a gyerekvállalástól, mert pontosan tudják mivel jár a kistestvérük által. És nem, nem sérültek, nem lelki betegek, nincs mentális bajuk meg miegymás, nem volt trauma számukra a tény, hogy testvérük született, de köszönik szépen, saját maguknak nem ilyen életet képzelnek el. Nem gondolnám, hogy bármi baj lenne ezzel.

10 évvel kisebb a húgom.

Nagyon vártam, de nem lettünk jó testvérek: én onnantól, hogy megszületett, háttérbe kerültem, ő volt kényeztetve, én pedig csak úgy voltam.

Rengeteget kellett vigyáznom is rá, szülők akkoriban kezdtek vállalkozást. Később mikor már nagyobb lett, semmi közös témánk nem volt, mai napig nincs.

Az én húgom 6 évvel fiatalabb. Amíg nagyon kicsi volt, élveztem, hogy kisbaba van a házban, nagyon jó volt. Aztán amikor kis utálatos akarnok lett, (és anyámék minden esetben elvtelenül is őt védték), akkor szépen kezdtem megutálni, és éveken át csak a "kis hülye" volt a szememben. Lényegében így telt el a gyerekkorunk, utálatban, rivalizálásban, ki mit tud a másikra rákenni, betartani.

Arra emlékszem, hogy amikor betöltötte a 15-öt, akkor jött egy hatalmas fordulat (én ugye 20, ő is már lényegében 15 éves "kész nő"), akkor valahogy nagyon hirtelen nagyon jó barátnők lettünk. Együtt jártunk moziba, színházba, strandra.

Az a baj, hogy ez csak pár év volt, mert utána jöttek a fiúk mindkettőnk életében, és akkor a párkapcsolaté, szerelemé volt persze az elsőbbség. Tehát lényegében mire "összeértünk" volna, rá pár évre szét is váltak útjaink. Tehát viszonylag nagyon kevés jó évünk volt.

(N/42).

13 évvel vagyok idősebb, ugyanazok a szüleink, csak ő késői gyerek. Mindketten lányok, vagyis már nők vagyunk. Örültem neki, hogy lesz testvérem, bár előtte nem igazán volt téma a testvér dolog a szüleim részéről sem, és én sem mondogattam, hogy szeretnék.

Talán olyan 2 éves kora körül kezdett már sok lenni belőle, kamaszként nem annyira egy kisgyerekkel akartam foglalkozni. De sosem volt olyan, hogy minek van, utálom, csak néha hiányzott az egykeség, meg hogy békén hagyjanak. Ő meg persze mint minden kisgyerek, pörgős volt, meg figyelmet követelt. Azért elvoltunk, játszottam vele. Később egyetemre mentem, ő meg sulis lett, akkor már egyre közeledtünk egymáshoz, 12 éves kora óta kb. már csomó mindent csináltunk közösen, vittem sokfelé. amióta meg felnőtt ő is, azóta meg még inkább közel állunk egymáshoz, nagyon jó a viszonyunk.

Szerintem a szülőktől sok függ, hogy hogyan nevelik a gyerekeket, hogyan kezelik a dolgokat. Nálunk pl.sosem volt egyikünkkel sem kivételezve, jobban szeretve, túlságosan sokat a nyakamba varrva a kicsi.

Nálunk 9 év van nővérem javára.

Nővérem inkább volt anyám helyett anyám mint fordítva.

Szüleim részéről rossz volt, mert úgy nőttem fel,hogy folyamatosan anyám nővéremhez mért.

Ettől függetlenül nagyon jó testvérek vagyunk.