Aki születésétől kezdve utálta a kistestvérét, miért érzett így?

Megértem, mikor abból van elege egy gyereknek, hogy a kistesót rábízzák, mint egy bébiszitterre. De nálunk ilyen nem volt. Nem kellett vigyáznia rám, vinne-hoznia sehová. Csak azt akartam, hogy békén hagyjon, de ő képes volt előhúzni engem, csak hogy valamivel kicsináljon. Feszültséglevezetésként, szórakozásból. Fizikailag bántalmazás volt, lelkileg egyenesen szadizmus.

Egy csecsemő ordítása idegesítő, de a másik gyereknek nem kell ott lenni, arrébb mehet. És megnyugodhat, mert egyébként ő is idegesítő.

Nem gondolom én sem, hogy feltétlenül szeretni kell egy kistestvért és odáig lenni érte. Nem kell ölelgetni, nem kell játszani vele. Viszont emberszámba kéne venni. A testvérgyűlölet olyan állatias kegyetlenségben tud kicsúcsosodni, ami a legdurvább iskolai bullyingon is túltesz. És nem merül fel a bántalmazóban, hogy annál a szenvedésnél, amit ő kapott (sokszor valójában nem is a testvér, hanem a szülők miatt), sokkal súlyosabbat és többet ad vissza. De nincs sajnálat, nincs empátia, a másik fájdalma nem számít, csak a saját. Miért?

Igen, zavaró. Rátok bízták a szüleitek, ami hiba. Van, hogy kettősmércét használnak a javára, ami hiba. Ha valakire, akkor a szülőkre kéne irányítani a vak gyűlölet nagyobb részét, csak gondolom egyszerűbb a gyengébben leverni.

14-es (gondolom a 10-es is te vagy).

A te válaszodban nem az a durva, hogy az utánozós majom korszakában idegesített az öcséd, hanem az, hogy még most is szívből gyűlölöd. Aránytalan. Ha nem a testvéred lenne, még az is lehet, hogy kedvelnéd. De legalábbis biztos nem utálnád ennyire. Mégsem tudod értékelni, elismerni vagy legalább elfogadni mint embert, semmilyen szinten, még annyira sem, hogy semleges legyen neked. És ezt csak azért, mert kisgyerek korában idegesítő volt? Ennél sokkal komolyabb bűnöket nézel el vadidegeneknek.

Nekem is született kistestvérem. Babának nem érdekelt, de nem is kellett, hogy foglalkozzam vele. Csak volt valahol a házban, akár el is feledkezhettem róla. Később volt, hogy piszkált, idegesített. Az ilyenekért én is kiabáltam vele, zártam ki a szobámból, vágtam fejbe. De soha nem tettem azt vele, amit velem a nagyobb testvérem, mert tudtam, hogy az mennyire embertelen, igazságtalan és fájdalmas. Nem szekáltam, nem aláztam meg, nem üvöltöttem vele még akkor is, ha normálisan jött oda hozzám, nem bosszultam meg rajta azt, amit el sem követett, és nem utáltam őt csak azért, mert létezni merészel. Tényleg nem értem az ilyet.

Nem a gyerek "tette tönkre az életeteket". Nem tervezte el kettő-négy-nyolcévesen, hogy megkeseríti minden pillanatotokat, hogy szenvedni lásson. Nem ellenetek volt, nem titeket akart tönkretenni, csak egy kis hülye gyerek volt.

Ti is pont ilyen hülyék voltatok, csak nagyobb testvér híján a szüleiteket idegesítettétek, ők meg valahogy kibírták, hogy vasárnap hajnalban a fejükön ugráltok kakaóért, belenyálaztok a kajájukba, szétszeditek cuccaikat, mindent utánoztok, azt akarjátok, amit ők nem, akkor akarjátok, amikor nem lehet, hisztiztek, ellenkeztek. Feltételezem, hogy magatokról nem hiszitek azt, hogy azért csináltátok ezeket, hogy tönkretegyétek a szüleitek életét, és magatokat nem tartjátok utálatos, rohadék kis görcsnek. Valószínűleg a szüleitek sem gyűlöltek meg.

Én sem akartam bántani a nagyobb testvéremet, nem akartam neki rosszat, ő viszont nekem szánt szándékkal igen. De legalább már rájött, hogy ahogy ő bánt velem, az milliószor rosszabb annál, hogy én összefirkáltam a színezőjét, vagy átalakítottam a legóházát. Ő is biztos úgy érezte, hogy tönkreteszem az életét, de ezek piti szarságok, amikkel nem akartam ártani neki, csak nem fogtam fel, miért baj neki, hogy én is színezek és legózok. Ő viszont tudatosan megnyomorított lelkileg. Ha valaki valakinek tönkretette az életét, akkor inkább ő az enyémet. És én sem akartam egy szadista seggfej nagytestvért, mégis kaptam. Szavak nélkül is tudom, hogy már bánja és szégyelli.

Akik "tönkretették az életeteket", azok a szüleitek, akik semmibe vették a magánéletre való igényeteket, nem biztosítottak nektek személyes teret, időt, hanem hagyták a nyakatokra járni a kölyköt a saját kényelmük miatt. Ti mégis azt utáljátok érte, aki a legkevésbé tehet róla, és akitől a legkevésbé volt elvárható, hogy ezt az egész helyzetet felismerje és megjavítsa. (Akikre rábízták a kistestvért: miért ő a hibás? Mit vártatok volna pont tőle, keressen magának bébiszittert az apróhirdetésekben? A szüleitek azok, akik rátok bízták, és ő nem tehetett ellene semmit.) És még akkor sem bocsátjátok meg, mikor rég vége.

Nagyon remélem, hogy a válaszolók többsége még húszéves sincs, mert elkeserítő lenne, ha felnőtt emberek lennének azok, akik ennyire nem képesek ezt átlátni.