Van itt olyan akinek megromlott es akar meg is szakadt a kapcsolata a testverevel?

Sosem bocsájtotta meg NEKEM, hogy a szüleink engem vártak, ő meg csak becsúszott. Én vagyok a kisebbik, "Apa kicsi szeme fénye". Apánk sosem tudott hozzá kapcsolódni, mert az első két évében nem volt jelen a katonaság miatt. Aztán Apa volt olyan nagy marha, hogy ezt a szemébe is mondta.

Apa fiút akart, mindketten lányok lettünk, de én világ életemben fiús voltam, ezért szerelni tanított, mozdonyt vezetni, sok időt töltött velem, a nővérem eközben olvasott és soha nem akart jönni velünk.

Ennek az lett a következménye, hogy a nővérem engem állandóan piszkál (rám haragszik, pedig én aztán tényleg nagyon tehetek erről...), mindenben versenyezni akar velem és összejött egy pasival, aki Apánk szakasztott mása. Ő így kompenzál.

Rettentő ritkán beszélünk, de akkor is sértegetéssel szokta kezdeni a mondandóját.

Fáj, hogy felnőttként se tudunk értelmes kapcsolatot kialakítani.

Nálunk az egész család egy felszínes kapcsolat. Anyánk nagyon akarja hogy jóban legyünk, de minimálisra redukálom a kontaktjaink számát. Egy fontoskodó, apróságokon kiakadó, mindig neki legyen jó, mást ritkán vesz figyelembe ember, és nekem ez nem fér az értékrendembe.

Ezeregyszer próbáltam vele dűlőre jutni kisebb-nagyobb dolgokban, de dirigálni akart mindig is, irányítani az életem, követelni dolgokat, hogy "oldjam meg" úgy hogy neki legyen jó, minden amit én javaslok, h.lyeség.

Mióta család lettek, azóta szerencsére elég abszolút ez a felületes viszony. Azért is, mert a felesége brutál tahó mód nyomja nekünk a "húzzatok bele ti is a babaprojektbe!" dumát, holott már meddőségibe járunk a sikertelenség miatt (ezt elvileg tudja is, csak nem érdekli, nem tudom).

A sógornőm (férjem huga) olyan hogy nála jobb édestestvért nem is kívánhatnék. Hát ilyen az élet...